Nem csinált szerepet a mesterségéből: Mahrer Vilma, az első magyar gépészmérnöknő

Mahrer Vilma

Kilencvenöt éve szerezte meg diplomáját az első magyar gépészmérnöknő, Mahrer Vilma a Műegyetem Gépészmérnöki Karán (akkori kifejezéssel élve osztályán). Ő volt a harmadik nő, aki oklevelet szerzett az intézményben (elsőként egy építő-, majd egy építészmérnök). Néhány újság is írt róla – de ez a visszahúzódó személyiségű fiatal nő nem kereste a reflektorfényt. Még az archívumokban utánanézve is roppant keveset találni róla.

Mahrer Vilma nevével akkor találkozhatott először a korabeli újságolvasók nagy része, amikor egy nappal a diplomájának az átvétele után Az Ujság nevű lap 1925. 03. 28-i számában portréinterjút készített az első magyar gépészmérnöknővel, szülei Visegrádi utcai lakásában.

Miért lett mérnök? – faggatja Az Ujság. Gyermekkori barátai ambíciózus lányok voltak, „mind valamilyen diplomát akart.” Tanárnak, orvosnak, iparművésznek, festőnek készültek. Bár szülei jobban szerették volna, ha otthon marad, a kis Vilmát nagyon érdekelték a reáltudományok, és nem is szeretett volna „otthon maradó és vőlegényt váró” lány lenni. Az a tény, hogy ő lenne az első gépészmérnöknő Magyarországon, csak még inkább ösztönözte.

Pedig nehezebb dolga volt a műegyetemi évek alatt, mint fiú hallgatótársainak, mert – mint mondja –  míg „ők összejárhattak, s együttesen oldottak meg egy-egy komplikáltabb feladatot, addig én teljesen magamra voltam utalva.” Így viszont ha sikerült a feladat, még jobban örült neki. Ráadásul a kezdés sem volt egyszerű: 1918 őszétől még csak ún. rendkívüli hallgatóként iratkozhatott be néhány órára, mivel csupán egy 1918. decemberi kultuszminiszteri határozat értelmében tanulhattak nők műszaki egyetemen Magyarországon.

Oklevelének átvételekor Szabó Gusztáv egyetemi tanár, a Gépészmérnöki Osztály dékánja külön beszédben avatta fel, melyben kiemelte, „örömmel üdvözli az első, a legelső, s belátható időn belül egyetlen magyar gépészmérnöknőt... Aztán hazajöttem, megöleltem, megcsókoltam anyámat, apámat, […] s láttam, hogy – ők is boldogok ...” Elmondása szerint neki is ez volt életének legboldogabb pillanata.

Érdekesség, hogy a nemrég bemutatott Karlovitz Bélával ugyanabban az időszakban hallgattak gépészetet a Műegyetemen (Mahrer 1918-tól 1923-ig – utolsó vizsgáit 1924-ben és 1925-ben tette le, Karlovitz 1922-től 1926-ig), ezért akár még ismerhette is egymást az első magyar gépészmérnöknő és az MHD-generátor egyik feltalálója.

Szabó Gusztáv professzor

A róla szóló korabeli cikk megjelenése idején még tartott az első világháborút és a trianoni egyezményt követő gazdasági visszaesés, ezért nyilatkozta a sajtónak, hogy most először állást kell keresnie. „Mert ugy-e tudja, hogy milyen nehéz a mai világban elhelyezkedni?... Én a nehéz vasiparban, vagy az elektromos szakmában szeretnék dolgozni... Remélem, sikerülni fog...”

Oklevelének megszerzése után egy évig a Műegyetem gépkísérleti állomásán dolgozott, amelynek Szabó Gusztáv volt az igazgatója. Szabó professzor 1918-tól 30 éven keresztül látta el a Mezőgazdasági Géptan Tanszék, valamint a mellette 1890 óta működő Gépkísérleti Állomás vezetését (mai jogutódja a BME Gépészmérnöki Kar Gép –és Terméktervezés Tanszéke). Az I. világháborút követően ez a szakmai közösség mutatott irányt a gépiparnak a mezőgazdasági erő- és munkagépek gyártásában, különböző technológiai eljárásokat és gépesítési módszereket fejlesztettek ki a korszerű termesztési rendszerek bevezetéséhez, és világszerte elfogadott gépvizsgálatokat végeztek különböző mezőgazdasági gépeken. A Gépészmérnöki Karon 1932-ben végrehajtott első szakosítás eredményeképpen a három irányba differenciálódó képzés egyike pedig a mezőgazdasági gépészet lett. Vilma itt szerezte első szakmai tapasztalatait, egy mezőgazdasági kiállításon nagy feltűnést keltve még traktort is vezetett. Közben rendszeresen publikált a Mezőgazdasági Technika nevű  periodikában  – az abnormális golyóscsapágyaktól kezdve a kazáncsövek és csőfalak karbantartásáig, de egy traktorellenőrző szervezet létrehozásáért is síkra szállt, és tudósított a házi tüzelőberendezések kiállításáról is.

Egy 1931-ben készült portréjában már egy Váci úti gyár egyetlen női mérnökeként hivatkozik rá a Pesti Napló: „[…] már esztendők óta dolgozik egy Váci úti gyárban csöndesen és minden interjúszomjúság nélkül egy >>finom és csöndes<< pesti lány, Mahrer Vilma, az első és egyetlen gépészmérnöknő Magyarországon, akiről senki nem tud semmit, mert a gépészmérnöknő, becsületére legyen mondva, a vizsgájára nem figyelmeztette a sajtót, nem árasztotta el ismerőseit fotográfiákkal, amelyek olajos ruhában ábrázolják munka közben, s egyáltalában nem igyekezett arra, hogy romantikus modern úttörő-nőként szerepeljen a nyilvánosság előtt. Józanul és csöndesen dolgozik a gyárban, nem csinált szerepet a mesterségéből […]” Ekkorra a legtöbben az irodában és a gyárban is megszokták, teljesen természetesnek vették, hogy gépészmérnökként dolgozik, bár még mindig voltak csodálkozók a megrendelők között. A gyár nevét az interjúból nem tudjuk meg, de az biztos, hogy a korszakban a Váci út volt a magyar gyáripar főutcája, amelynek kialakulását a kiegyezés korabeli fejlődés húzóágazatai, a mezőgazdasági és a közlekedési gép- és eszközgyártás, majd a 20. század elejétől az elektro- és híradástechnika határozták meg. Azaz Vilma a magyar ipar középpontjában dolgozott.

1936-ban a Budapesti Mérnöki Kamara tagja is lett, ám későbbi szakmai életéről jelenleg sajnos semmit nem tudunk.

Az első magyar gépészmérnöknő sorsát a vészkorszak pecsételte meg. Halálának pontos ideje nem ismert.

Batalka Krisztina/Benesóczky László