Samu Krisztián: "Egy mechatronikai mérnöknek háromszoros az előnye a munkaerőpiacon"

Augusztus 20-án a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetését vehette át Samu Krisztián, a Budapesti Műszaki és Gazdaságtudományi Egyetem Gépészmérnöki Karának dékánhelyettese, tanszékvezető-helyettes egyetemi docense. Munkatársunkkal a Délvidéken töltött gyermek- és ifjúkoráról, valamint a Műegyetemen hallgatóként és oktatóként töltött időszakáról beszélgettünk. Arról is szó esett, hogy miben rejlik a mechatronikai mérnökök előnye a munkaerőpiacon.

Hogyan fogadta a hírt, hogy Magyar Érdemrend lovagkeresztjével ismerték el a munkáját?

Bizonyos helyzetekben az ember nem menekülhet el azelől, hogy ne kapja meg a jelöltségéről szóló információt. Örülök, hogy az az egyetem, ahova 1994-ben hallgatóként beléptem, és az elmúlt harmincegy évemet töltöttem, így ítélte meg a munkásságomat. Hálás vagyok Kiss Rita tanszékvezető professzor asszony felterjesztésének, valamint a kari vezetés és a szenátus támogatásának.

Az átadás 2025. augusztus 19-én volt, a budapesti Vigadóban, ahol a felújítása óta még nem jártam. Az átadót művészeti produkciók színesítették, például a Táncművészeti Egyetem végzős évfolyama lépett fel egy palotással, a Virtuózok című műsor nyertes zongoraművésze adott elő, valamint Varga Miklós az István a királyból énekelt részleteket. Rögtön eszembe jutott, hogy meglepő módon, hogy kamaszkoromban, a Délvidéken, határon túli magyarként fénypontja volt minden egyes házibulinak, hogy elénekeltük az István, a király néhány dalát.

Samu Krisztián egyetemi docens, a BME GPK dékánhelyettese,
 a MOGI tanszékvezető-helyettese

Vajdasági magyarként született az akkor Jugoszláviához, ma Szerbiához tartozó Zomborban. Meséljen az akkori helyzetről, és áttelepülésének körülményeiről!

Valamikor Bács-Bodrog vármegye központja volt az a Zombor, ahol születtem, és ahova gimnáziumba jártam, húsz kilométerre a magyar határtól. A családi otthon pedig a közeli Doroszlón volt. A rendszerváltás környékén már nem volt köztudott az akkori, szocialista Magyarországon, hogy léteznek egyáltalán határon túli magyarok. Amikor Szegedre látogattunk, vagy a Balatonra mentünk nyaralni, mindenki csodálkozott, hogy vajon hogyan tudunk mi ilyen jól magyarul, ha egyszer jugoszlávok vagyunk…? A kilencvenes évekre viszont a magyarországi irodalmi és zenei élet termései is már könnyedén átjuthattak a határon – így ismertük meg az István, a király rockopera dalait is. Mi minden jugoszláv tagállam történelmét megtanultuk, de a magyar történelemről csak otthon, egymás közt hallottunk. A magyar himnuszt sem játszották az iskolában, hanem csak otthon tanították meg.  

 Van a Magyarországon élő magyarokban élő sztereotípia, hogy a határon túli magyarok az „igazi” magyarok. Én nem szeretek méricskélni, amikor hazalátogatok, kínosan odafigyelek arra, hogy semmiféle magyarságra vonatkozó megnyilvánulásom ne legyen, hiszen azzal, hogy  Magyarországra költöztem, tulajdonképpen gyengítettem az ottani magyar közösséget. Sajnos ez a térség már eléggé szórványvidék, az ifjúságomban 5-10%-os magyar lakossággal, ami most már 2-3%-ra apadt a fiatalok elvándorlása miatt. A kettős állampolgárság megszerzésével Doroszló magyar lakosságának a fele vagy Magyarországra költözött, vagy Nyugat-Európába. Mivel ezek nem lineáris, hanem exponenciális folyamatok, ezért amikor majd hazatérek nyugdíjasként, valószínűleg nem lesz már magyar a területen.
 
Zomborban egy általános természettudományi gimnáziumba jártam – azért természettudományiban, mert csak ilyen irányban lehetett magyar nemzetiségű középiskolába továbbjutni. Egészen nyolcadikos koromig az év diákja voltam, minden tárgyból jól teljesítettem, és minden érdekelt is. Néptáncoltam, színjátszó körben játszottam és az énekkar tagja is voltam. Harmadiktól jobban érdekelt az irodalom és a történelem, novella-  és versíró pályázatokon is részt vettem. Informatikaversenyeket nyertem….
Továbbra is zajlott viszont a közelben a jugoszláv háború. A közelben már harci cselekmények voltak. A nehézségeket - például, hogy télen nem volt fűtés, nem jártak a buszok – átvészeltük, de érkeztek a hírek, hogy csak nem fog vége szakadni a háborúnak, és Damoklész kardjaként függött a fejünk fölött, hogy besoroznak katonának a jugoszláv hadseregbe.  Ismertté vált viszont egy olyan szabály, hogy aki orvosi, vagy mérnöki területen tanul tovább, halasztást kérhet a katonai szolgálat alól. Ezt ugyan később megszüntették, de negyedikes gimnazistaként emiatt átpozícionáltam magamat a reál tárgyakra.

Szüleim mindenképpen az értelmiségi lét felé szerettek volna terelni engem. Fűszerpaprika-termesztéssel foglalkoztak, és naponta találkoztam a mezőgazdaság kihívásaival. Édesapám már nem él, így nem tudom megkérdezni, hogy azért kényszerített-e rá rendszeresen a paprikaföldön való munkára, mert szerette volna, hogy továbbvigyem a vállalkozást. Gyakran szándékosan olyan feladatokat bízott rám, amelyben meg kellett küzdeni a rejtett buktatókkal. Mivel kilenckor már nem lehet megmaradni a traktorban a melegtől (akkor még nem voltak légkondicionált mezőgazdasági gépek), így reggel háromkor kellett felkelnem, hogy kimenjek a traktorral a földre. Szántottam egy fél sort, és azután egyszer csak leállt a gép. Kiderült, hogy kifogyott belőle a benzin. Édesapám valószínűleg ezzel akart rávezetni, hogy mindig ellenőrizzem az üzemanyagszintet. Így hazagyalogoltam öt kilométert, megtöltöttem a marmonkannát, majd visszakerekeztem az üzemanyaggal… 

Ugyanakkor a gépek világa sokkal jobban érdekelt, mint a mezőgazdaság, így rendszeresen autodidakta módon tuningoltam a jugoszláv gyártmányú motorkerékpáromat.  Így vezetett az utam először az Újvidéki Egyetem gépészmérnöki képzésére, ami ugyanúgy ötéves, osztatlan képzés volt, mint akkor Magyarországon. Ezzel együtt felvételiztem a magyarországi Nemzetközi Előkészítő Intézetbe (NEI) is, az úgynevezett „nulladik évfolyamra”, amely előkészítő osztály volt azok számára, akik Magyarországon szeretnének egyetemre járni. Eredetileg dél-amerikai, afrikai, ázsiai hallgatók magyar közegbe való beilleszkedését segítette az intézmény, de a délszláv háború alatt az onnan származó, Magyarországon tanulók gyűjtőhelyévé is lett.
 
Miután Újvidéken épp csak megkezdődtek az egyetemi tanulmányaim, eljutott hozzánk a hír, hogy a szabály ellenére már mérnökhallgatókat is kezdtek kiemelni a hadseregbe. Ekkor merült fel először annak az esélye, hogy átmenjek Magyarországra. Vasárnap meg már mentem át vonattal a határon egy barátommal, aki két hete dolgozott Magyarországon. Hétfő reggel (ködös, rosszkedvű idő volt) elballagtam a NEI-be, a Budaörsi útra. Ahogy betoppantam, Rögtön felkísértek egy szobába, hogy itt fogok aludni, és tízkor kezdődik a második blokk órám. Bementem a terembe egy teljesen idegen osztályhoz, pont egy informatikaóra zajlott. Ettől kezdve minden héten napi négy matematika- és négy fizikaóra volt, heti két informatikaórával. A magyar gimnáziumi alaptanterv szűkebb tartalmú volt, mint a szerbiai, így nagy erőfeszítéseket nem igényelt tőlem. A magyarországi életet is könnyű volt megszokni, a kulturális különbségek kisebbek, mint az ember gondolná – a Duna mentén 200 km nem nagy távolság. Értékként gondolok arra, hogy a szerb többségi közeg miatt a délszláv kultúrát és nyelvet is jól ismerem. Egy nyelvet meg lehet tanulni, de egy másik kultúrában élni és azt ismerni, annak az előnyeit, pozitívumait felfedezni és alkalmazni is nagyon értékes tudás. Minden oktatónak van beceneve. Egy időben a diákok Darth Vadernek neveztek a hangszínem miatt. De ismertem olyat is Magyarországon, aki a hátam mögött a „balkáni” becenevet adta nekem. Kiderült, arra céloz, hogy a budapesti átlagnál egyenesebben, direktebben kommunikálok, és ezt aposztrofálta az illető balkáninak, miközben én majdnem a szó pejoratív értelmezésénén sértődtem meg.

Milyen élményeid voltak gépészkaros hallgatóként?
A Műegyetemre felvettek, de a Kármán Tódor Kollégiumba sajnos nem. Helyette a határon túliak kollégiumába, a Kunigunda útjára kellett járnom. Majdnem, mintha vidéken lettünk volna, egy óra alatt tudtunk beérni a Műegyetemre. Akkor még kivételesebbnek számított, hogy dolgoztam egyetem mellett, emiatt nem voltam éltanuló. Hangmérnökként, műszerészként, illetve honlap-programozóként rengeteg tapasztalatot szereztem már az első években. Nem volt az sem prioritás számomra, hogy részt vegyek a kötelező oktatáson felüli tevékenységekben. Emiatt az egyetem alatt csak a kötelező „igazi gépész” laborokat látogattam, így gyakorlat híján, illetve affinitásom és intuícióm mentén a finommechanika-informatika modulok (a mai nevén specializációválasztás felé fordultam., A Finommechanika-Optika Tanszéken Huba Antal járt az élen  a tehetséggondozással, és megkérte a körülötte lévő oktatókat is, hogy ha fantáziát látnak egy hallgatóban arra, hogy később esetleg tudományos karrierje legyen, szóljanak neki – így is tett az egyik tanárom, Valenta László. Huba Antal, akitől tiszteletből tartottam kicsi (akkoriban félistenként tiszteltük a tanárokat), megkínált a lehetőséggel, hogy TDK projektet készítsek. Most is, amikor toborzom a TDK-ra a hallgatókat, mindig jelzem nekik, hogy ez ugyan a tudományról szól, de szociális hálót is sző az ember köré: megismeri az oktatók és doktoranduszok egy részét, a tanszéki kutatásokat, kinyitja a tudomány kapuját. TDK nélkül ez lehetetlen. Így a doktori tanulmányaim megkezdése idején már volt kulcsom a laborhoz, személyes kapcsolatom volt az egyes munkatársakkal…  

Samu Krisztián egyetemi docens (középen) átveszi a kitüntetést  Hankó Balázs kultúráért és innovációért felelős minisztertől (jobbra) és Varga-Bajusz Veronikától, a Kulturális és Innovációs Minisztérium felsőoktatásért, szak- és felnőttképzésért, fiatalokért felelős államtitkárától (balra).

A TDK után Dr. Wenzel Klára kutatócsoportja keltette fel a figyelmem a színtévesztés-kutatásokkal. A téma köré szerveződő spin-off cég a diplomaterv kiírásokat is pályáztatta, de ebben is sikerem volt, így már ebben a témakörben záróvizsgáztam. Rögtön ezután jelezték, hogyha esetleg kiírnak egy ilyen témát, lehetőleg pályázzam meg doktori képzésre. Éltem a lehetőséggel, de ennek két feltétele volt, hogy félállásban dolgozhassak az ezzel foglalkozó cégnél, illetve legyen ösztöndíjam. Sajnos útközben a cég csödöt jelentett, de a tudományos terület azóta is a tanszék profiljába tartozik és ez anyagi egzisztenciát is biztosított a doktori képzés végéig   A doktorrá avatásom után pedig a mai MOGI tanszék elődszervezetében kezdtem el dolgozni, először tanszéki mérnökként, tanársegédként, utána adjunktusként, majd docensként – a közben érkező vezetői megbízásoknak eleget téve tanszékvezető-helyettesként, majd dékánhelyettesként is.

 
Mit tanácsol a hallgatóknak, miért válasszák a BME GPK mechatronikai mérnöki szakját?

A mechatronikus olyan mérnök, aki gépészeti alapokon, informatikai és villamosmérnöki ismeretekkel felruházva válik univerzális és korszerű műszaki szakemberré. A képzés ugyanakkor a tapasztalatok alapján csak gépészmérnöki alapokra építhető megfelelően.
 Egy mechatronikai mérnök ugyanúgy tud programozni, áramkört és csapágyazást tervezni. A mechatronikai mérnöki szak tehát háromszoros értéket biztosít a munkaerőpiacon, ugyanis háromféle irányból tudnak tekinteni egy problémára, és ez együtt sokkal többet ér, mint egyenként. Népszerű szak, amelyre minden évben nagy a túljelentkezés. A szak indulása idején 1:4 volt az arány a gépész-, és a mechatronikaképzésre felvettek számában, most már hangyányi a különbség a két szak hallgatói létszáma között. A BME egészének képzési palettája nagyon piacképes, de a mechatronikai mérnök a legkapósabbak közé tartozik.

Annak idején nem a jelenleg tapasztalható magas kereseti viszonyok, hanem az érdeklődés vezérelt, amikor a szakot választottam. A rendszerváltás utáni Magyarországon ugyanis a gépipar teljes mélyrepülésben volt, emiatt sokan nehezen értették meg, miért jöttem ide tanulni. Időközben eljutottunk addig, hogy már a mérnökhiány okoz kihívásokat az iparban. Az mindenesetre mindenki számára világos, aki a mechatronikai mérnöki szakra jelentkezik, hogy akármilyen technológiai-ipari változások jönnek a közeljövőben, háromszoros az esélyed, hogy megmaradj a munkaerőpiacon.
 
Mivel foglalkozik szabadidejében?

Filatéliával foglalkozom, azaz bélyegritkaságokat gyűjtök. Ez régen tömegek érdeklődését keltette fel, a hatvanas-hetvenes években hazánkban négyszázezer bélyeggyűjtő volt, most jó, ha van ezerötszáz.  Ugyanakkor régen a többség az esztétikai értékükért gyűjtötte a bélyegeket, az igazán elhivatottak viszont nyomdászattörténetileg is kontextusba helyezik, így tudományos folyóiratokat, tudományos igényességű kiállításokat is találhatunk a témában. A témának vannak műszaki és történeti aspektusai is. Mivel nyomdaipari igazságügyi szakértő is vagyok, ezért még témába is vág ez az hobbim.

Én az úgynevezett illetékbélyegeket gyűjtöm, ezekkel foglalkozom. A bélyeg értékét nem a rajta lévő ábra adja, hanem a különleges körülmények, amik között született – és lényeg, hogy ritkaság legyen. Ilyen szempontból a műalkotás szabályai vonatkoznak rá.
Emellett szabadidőmben szerelgetni szoktam a Tomos motorkerékpáromat és a Zastavámat (megszűnt, jugoszláv autómárka – a szerk.). Nincs benne sem elektronika, sem informatika, csak gépészet...
 
Milyen további tervei vannak?
Nincsenek soha nagy terveim, a mostani pozíciómnak megfelelően szeretnék mindent ugyanilyen színvonalon, vagy még jobban véghezvinni. Oktatok, kutatok, pályázatot, ipari munkát viszek, tanszékvezető-helyettes és dékánhelyettes vagyok, ez heti hat napot elvisz az életemből. Ez nem teher, ugyanis a BME a számomra életforma és hivatás. Kifejlesztettem az elmúlt pár évben egy módszert, hogyan tudom összehangolni ezt a családdal, ehhez ugyanakkor kell az ő megértésük és támogatásuk. Ahogy az élet és a pillanatnyi megbízások hozzák, úgy allokálom ezen területek között a munkaidőmet. A vezetői feladatok viszont határozott időre szólnak, és utána már inkább az ipari és tudományos munkára szeretnék fókuszálni.

Most vagyok ötven éves, legjobb esetben még van tizenöt évem a nyugdíjig, bár még a nyugdíjkorhatár után is szeretnék dolgozni. Annyi biztos: ezt az időszakot is a Műegyetemen szeretném tölteni.

(Benesóczky László)