A Műegyetemről a Himalája alaptáboráig

„The road will even end in Kathmandu”, azaz az út akár Kathmanduig is vezet, énekli Janis Joplin. Egy kollégánk számára Kathmandu nem az úticélt, hanem egy magashegyi túra kezdetét jelentette. Pár hónapja tért ugyanis haza Nepálból Fehér Anna, a BME Gépészmérnöki Kar PhD hallgatója. Az utazás során mint energetikai mérnök, természetesen az energiatermelési megoldásokat is megszemlélte.

Hogyan kerültél Nepálba?

Fehér Anna: Gyerekkoromtól fogva sokat túráztam, eleinte a szüleimmel, aztán egyedül. Ehhez kamaszkoromban inkább a teljesítménytúrák világa kezdett vonzani. A koronavírus időszakában a bezártság miatt sokat böngésztem a külföldi úticélokat, és itt pillantottam meg egy képet a Mount Everest alaptáboráról. Itt dőlt el, hogy nekem ez lesz „a” cél.

Találtam egy magyar utazásszervező céget, de egyetemista büdzsével elég drágának tűnt. A COVID alatt egy félévet a norvégiai Tromsøi Egyetemen töltöttem Erasmus-ösztöndíjjal, és azalatt is a nepáli útra spóroltam. Ezen kívül felkészültem az Everest-régió vallási-kulturális hagyományából is, és kiderült, közel is áll hozzám.

Fontos kiemelni, hogy nem hegymászásban vettem részt, mert nincsen hegymászó tapasztalatom, ezelőtt magashegyen utoljára a Tátrában jártam 2014-ben, hanem ez egy túra (trekking) volt, ahol egy jól kiépített úton egy meghatározott pontig, a Mount Everest alaptáboráig lehet csak eljutni, és ehhez is külön engedély szükséges.

Tizenkilenc fős, kizárólag magyar csoporttal utaztam. Ketten Erdélyből érkeztek, egy harmadik pedig Svájcban dolgozott. A repülőgéppel Kathmanduban, Nepál 1500 méteren fekvő fővárosában landoltunk.

Milyennek találtad Kathmandut?

A város Indiához képest a magyar szemnek rendezettebb látványt nyújt. Baloldali közlekedés van, a közúti szabályokat nem igazán tartják, de öt centivel előtted mindig megállnak, ritka a baleset. Kis turistabusszal mentünk, és a sofőrhöz tartozott egy kissrác, aki tolatásnál mindig kinyitotta az ajtót, kiment a kisbusz mögé, és dobogással jelezte, hogy meddig kell tolatni. Kathmanduban mondták, hogy ne együnk húst egyáltalán, mert az ottani tárolási módot általában rossz néven veszi az európai gyomor.

A kathmandui királyi tér az UNESCO világörökség része, emiatt a 2015-ös, nagy pusztítást végző földrengés után a nepáli kormánynak kötelező volt újjáépíteni. A kulturális örökségek mellett viszont házak omladoznak, amelyekben ráadásul még laknak – ugyanis nincs hova menniük. Az utcákon gyakori látvány a koldus. Kathmandu minden szépsége ellenére kifejezetten zsúfolt város. Ha nem fogjuk meg egymás kezét, el is veszünk a tömegben.

Milyen időjárás várt titeket Nepálban?

Október végéhez képest a városban számunkra nagyon meleg és párás volt, este is csupán 16-18 fok köré hűlt le a levegő. Egy nappal később viszont a Kathmandutól 150 kilométerre, 2800 méter magasan fekvő Luklába utaztunk repülővel, ahol már fel kellett vennünk a kabátot. Lukláról, túránk kiindulópontjáról annyit érdemes tudni, hogy a luklai repülőtéren van a világ egyik legveszélyesebb kifutópályája, pont ezért csak a legtapasztaltabb pilóták szállhatnak le ott.  A kifutópálya összesen száz méter, az egyik oldalán egy szakadék van, a másik oldalon pedig egy sziklafal.

Négyezer méter felett viszont drasztikusan csökken a hőmérséklet, a túránk során volt olyan reggel, amikor mínusz tizenhét fokot mértünk, ugyanakkor napsütésben legtöbbször egy hosszú, őszi túranadrág és egy póló is elegendő volt. A réteges öltözködés az, ami egy ilyen túra során elengedhetetlen. Mi a száraz időszakban utaztunk, úgyhogy kevés csapadék esett az ottlétünk alatt.

Összesen tízkilós csomagunk lehetett, amit a serpák melletti másik helyi kísérőcsapatunk, a porterek vittek, akik egyébként mindig sokkal gyorsabbak voltak, mint mi, pedig két tízkilós csomagot vittek. A csomagnak tartalmaznia kellett a túrabotot, a váltás bakancsot, emiatt elég nomád körülmények voltak. Nemhogy mosni nem lehetett, a földrajzi akadályok és a szállítási nehézségek miatt az árak is egyre borsosabbak lettek az út során. Kathmanduban 30 rúpiáért (kb. 100 forint), a hegyen 500 rúpiáért (1500 forint) adtak egy liter palackos vizet. Máshonnan viszont nem szabadott vizet venni, mert nemrég, egy földrengés során az ivóvíz összekeveredhetett a szennyvízzel. Sokan vízfertőtlenítő tablettát használtak.

Mit kell tudni a serpákról, a nepáli hegyi vezetőkről?

A serpa valójában egy népcsoport, akik közül csak egy kisebbség dolgozik hegyi vezetőként. A mi vezetőink tudtak angolul, és ők voltak általában a tolmácsok a vendéglátóknál is. A helyi szokás szerint mi fizettünk a serpáknak, a serpák pedig a vendéglátóknak.

A serpák bére hagyományosan alacsony volt. A 2015-ös földrengés során sok serpa életét vesztette, onnantól jogszabályba foglalta a nepáli kormány, hogy az Everest-régióban mindenkinek serpát kell fogadni, de nemcsak ez javította a serpák egzisztenciális helyzetét, hanem az is, hogy egy éven keresztül sztrájkoltak a földrengés után, hogy emelje meg a kormány a díjaikat. Ez azt jelentette, hogy egy évig nem szerveztek expedíciót, nem voltak hajlandóak felvinni senkit.

Milyenek voltak a körülmények?

Az alaptáborhoz közeledve már a vécét sem lehet lehúzni, csak vödrökkel leönteni. De este, éjszaka a vödörben be van fagyva a víz. A zuhanyzásért, fürdésért nagyon borsos összegeket kértek, mert nem volt energiahordozó fönt, amellyel vizet lehetett volna melegíteni. 3500-3800 méterig tudnak fával fűteni, felette a rostgazdag jakürülék égetésével tudják csak a meleget biztosítani. Áramot főként napelemmel termeltek, egy-két helyen vízenergiával, vizet melegíteni pedig csak napkollektorral, amivel csak napközben lehetett fürdeni, mert éjszakára befagyott. A gázpalackokat öszvérek hozták fel a lenti régiókból. Ráadásul mínusz nyolc fokos hidegben sem egy élmény zuhanyozni. Mosni csak egyfokos vízben, a patakban tudtunk volna.

A körülmények ellenére a nepáli emberek rettentő boldogok. A csoportunkból két turista az út elején összeszólalkozott. Erre az egyik serpa rájuk szólt, hogy Buddha országában nem szabad veszekedni. Vitatkozni lehet, veszekedni nem szabad.  A nepáliak „namaste”-val köszönnek, a kisgyerekek, akik gyakorlatilag Luklától Gorak Shepig minden faluban állnak az út mellett, nagy mosolyogva, egyenként üdvözöltek minket.

Mennyire viselte meg a szervezetedet a hegymászás?

A magasan fekvő területeken uralkodó alacsonyabb légnyomás úgynevezett magashegyi betegséget okoz, amelyet rossz közérzet, étvágytalanság, anyagcsere-gondok, alvásproblémák jellemeznek. A legtöbbször fejfájással jelentkezik először. Ha az ember folyamatosan fogyaszt folyadékot, tud javítani a helyzeten.

Velünk párhuzamosan egy ír csapat jött. Amikor csak láttuk őket, mindig beszélgettek. Mondta is a serpánk, hogy ők sokkal rosszabbul fogják bírni később, mert a beszélgetéstől elfogy az energiájuk – ez persze be is igazolódott.

Hogyan kell elképzelni az utat az alaptáborig és vissza?

Az útvonal részben kiépített, és mivel közel esik a kínai határhoz, a nepáli határőrség védi. A korábban megváltott trekking engedély mellett az útra egy kártyát kaptunk, amit a serpának meg kellett mutatnia a katonáknak. Amikor szakadék mellett vezetett az utunk, mindig szorosan a fal mellett kellett mennünk. Ugyanis ha jön egy jakcsorda, illetve öszvérek málhával vagy gázpalackkal, lelökhetik az embert a szakadékba.

Délutánra mindig leszállt a pára, azaz nehezen is lehetett látni, ezért napközben a három serpánk szigorúan diktálta a tempót. Ekkorra már a szállásunkra értünk, ahol kártyáztunk is. Egy kártyajátékot tanultunk is tőlük, és egyszer sikerült is legyőzni a házigazdákat. Ezen kívül mindenkinél volt egy-egy könyv, néhányan pedig naplót is írtunk. Hat körül volt mindig a vacsora, és legkésőbb este nyolcra mindenki aludni tért, ugyanis csak estig fűtenek a szálláshelyen. A hegyek által körülvett Lobuchéban mínusz nyolc fokos volt a hálószoba is.

Az alaptáborban nem láttunk expedíciós sátrakat, mert abban az időszakban veszélyes volt felmenni. A legtöbb haláleset eddig az alaptábor fölött lévő, fizikailag és mentálisan is felőrlő Khumbu Icefall-nál (Khumbu-jégesés) történt, lefele jövet. A Mount Everestet megmászni nem mondanám a nehezebb hegymászások közül valónak. Az alaptáborig tartó utunk során az Ama Dablam nevű csúcs mellett is elhaladtunk, ami jóval nehezebb terep, pedig csak 6856 méteren fekszik.

Amikor a túra után visszaértünk Kathmanduba, a buddhizmus éppen a fény ünnepét, a diwalit ülte. A csoportunk ellátogatott egy temetési szertartásra is. Rengetegen jöttek el, mert egy katonát temettek. A testet nyilvánosan égetik el, nyitott krematóriumokban. Amikor elégett, belesöpörték a folyóba. 

Hogy érzed magad most, hogy teljesítetted ezt a nagy célt?

Miután hazaértem, úgy éreztem, kihúztam a legfelső elemet a bakancslistámról, nem találtam a helyemet – a többiek sem. Nem tudom annyira átadni, mint amennyire szeretném, mit éltünk ott át a Himaláján.

Az alaptáborból visszafordulva készítettem egy szelfit. A képen, bár mosolygok, fizikailag és mentálisan is rosszul voltam. Ugyanakkor éreztem, hogy valami egészen különleges történt, és ezt meg kell örökítenem. Kívánom, hogy mindenki tapasztalja meg az érzést, ami egy hasonló sikerélményt követ.

Az ötvenkét éves serpánk, aki évi tizenkétszer megjárja az alaptáborig vezető utat, sírt a búcsúzáskor. Azóta is tartja mindenki a kapcsolatot, két hete még találkozni is tudtunk a fél csapattal. Különös, de mindannyian észrevettük, hogy bátrabbak lettünk, és jobban keressük a lehetőségeket. Mindannyian visszavágyunk a régióba. Ha lehet, szeretném még egyszer megismételni ezt az utat. Rövidebb távú célom pedig az kéktúra alföldi szakaszának teljesítése (az északi kéket pont egy éve fejeztem be.) Ezen kívül az is megfogalmazódott bennem a hegyen, hogy végig szeretném járni az El Caminót is.

 

Fehér Anna | Portré

„Teljes mértékben alföldi gyerek vagyok, Szolnokon születtem, 1997-ben, és ugyanott, a Verseghy Ferenc Gimnáziumban tanultam tovább. Bár humán osztályba jártam, valahogy mégis a reáltudományok érdekeltek. Matematika-fizika fakultáción végeztem tanulmányaimat, és az utolsó pillanatig nem tudtam, mivel szeretnék foglalkozni. Nem tisztán matematikai irányban szerettem volna továbbtanulni, hanem szerettem volna valami kézzelfoghatóbbat létrehozni. Tizenkettedik osztályban a megújuló energia témakörénél úgy érzem, megtaláltam a területet, amelyben szeretnék elmélyedni. Hét év múltán is úgy érzem, jó döntést hoztam. Energetikai mérnöki alap- és mesterszakot végeztem, most, PhD hallgatóként pedig a hővezetési egyenlet általánosításával foglalkozom, elméleteket próbálok igazolni a kísérletek által.”

(Fotók: Fehér Anna)

Benesóczky László