„Az emberi tényezők legalább olyan fontosak az oktatásban, mint a szakmai felkészültség” - Gépészkari Portrék 2. - Both Balázs

Both Balázzsal, az Épületgépészet és Eljárástechnika Tanszék adjunktusával beszélgettünk tanulmányairól, szakterületéről, a történelem és a humanitárius segítségnyújtás erejéről.

Mi a szakterületed?

Okleveles épületgépészeti és eljárástechnikai gépészmérnökként végeztem itt, a Műegyetemen. Ez magában foglalja az épületgépészetet, mint ágazatot, és a vegyipari gépészetet, amit az eljárástechnikával foglalkozó kollégák oktatnak és kutatnak. Az épületgépészeten belül különböző ágazatok léteznek: például fűtéstechnika, vízellátás, légtechnika… Utóbbi volt az, amely leginkább magával ragadott. Ezen belül főleg komfortelmélettel, mérésekkel, statisztikával és különböző szellőztetési, légvezetési megoldásokkal foglalkozom. Ebből írtam a TDK-dolgozatomat, a diplomamunkámat, a publikációimat, s a doktori disszertációmat.

Magával a légtechnikával érdekes volt a találkozásom. A szakirányválasztást követően az első félév végén kisebb identitásválságba kerültem, ugyanis az addig megismert szakágakat nem éreztem közel magamhoz. Emlékszem, hogy az első szakirányos vizsgaidőszak során a kezembe vettem egy könyvet, amiben megpillantottam a szellőzéstechnika fejezetet és abban egy igen informatív ábrát. Mellé írták, hogy miért is fontos a szellőztetés, és mindez hogyan befolyásolja a komfortérzetünket. Ember és komfort. Persze az egész épületgépészet a komfortérzetünk biztosítására épül, ám a légtechnika annyira megtetszett, hogy már akkor éreztem, később ezzel szeretnék foglalkozni. Az első szellőzés óránk ebben meg is erősített. Ehhez kellett Goda Róbert is, aki a tárgy kiváló előadója és gyakorlatvezetője volt, s akivel azóta munkatársak is lettünk.

Miért választottad az egyetemi oktatást az ipar helyett?

Mindig is érdekelt a kutatás, a felfedezés, s az így megszerzett tudás átadása, s ezek kapcsolata az emberrel. Úgy gondoltam, hogy akkor értek igazán valamit, ha azt úgy el tudom magyarázni, hogy a másik is megérti, sőt, hasznosítja. Az így megszerzett sikerélmény mellett ez egy jó visszacsatolás is volt számomra. Mindezen kívül mindig jó tanárok vettek körül az általános iskolától kezdve az egyetemi diploma megszerzésig. Ők valamennyien nagyon jó hatással voltak rám nemcsak szakmailag, hanem emberileg is. Úgy gondolom, hogy az emberi tényezők legalább olyan fontosak az oktatásban, mint a szakmai felkészültség.

A szakdolgozatom témája olyan méréses vizsgálat volt, amely már részben kutatási feladatnak számított. Az akkori témavezetőm, Magyar Tamás tanár úr hatására és biztatására az egyetemi mesterképzésben tovább folytattam a hasonló kutatásaimat. Itt a konzulensem már Goda Róbert volt, aki bíztatott arra, hogy vegyek részt a Tudományos Diákköri Konferencián (TDK). Ez, és az Országos Tudományos Diákköri Konferencia sikere lehetett az oka annak, hogy 2012-ben meghívást kaptam a tanszékre doktorandusznak, amit örömmel elfogadtam. Miután felvettek a doktori iskolába, azonnal bedobtak a mélyvízbe: egy nagyobb létszámú légtechnika gyakorlatot kellett vezetnem. Ma már nagyon hálás vagyok ezért, ám kezdetben erős lámaplázzal küzdöttem, amit azonban az évek során tudatos gyakorlással és önfejlesztéssel sikeresen leküzdöttem. Ebben nagy szerepe volt kollégáimnak is - az előbb említett oktatók mellett - például Szánthó Zoltán tanár úrnak. Ő a doktori témavezetőm is volt, s nagyon sok szakmai és emberi tanáccsal látott el az eddigi pályám során.

Az iparral egyébként jó kapcsolatban vagyunk, s kölcsönös az együttműködés, a segítségnyújtás. Tehát az ipar és az oktatás gyönyörűen házasítható, melynek gyümölcsét a diákok fogyaszthatják.

 Mi az, ami ezen kívül tetszett neked?

Az egyetem és a gépészkar misztikuma, légköre. Persze minden karnak megvan a maga nívója, azonban a Gépészmérnöki Karon még hallgatóként szerzett szakmai és emberi hatások voltak azok, melyek nyomot hagytak bennem, természetesen pozitív értelemben. Nyilván nem sikerült minden elsőre. Volt olyan, hogy nekem is kellett egy-egy tárgyat ismételnem. Ez szerintem hozzá tartozik az egyetemi élethez. Fontos, hogy legyünk alaposak és tegyünk meg mindent annak érdekében, hogy a lehető legjobb minőségű munkát adjuk ki a kezünk közül. Viszont szerintem kellenek a kudarcok is, mert sokat lehet belőlük tanulni. A lényeg: nem szabad hagyni, hogy a kudarcok uraljanak bennünket, hanem nekünk kell azt formálni a javunkra, s kreatívan felhasználni.

Az Épületgépészeti és Gépészeti Eljárástechnika Tanszéken pedig olyan munkaközösségünk van, ami nemcsak tudományos értelemben, de emberileg is nagyon inspiráló. Szerintem nagyon fontos az, ha egy munkahelyen meghallgatják a véleményed, szabadon és kreatívan megvalósíthatod az ötleteidet az oktatásban és a kutatásban is. Ez a környezet mind a tanszéken, mind a karon megvan. Az említetteken kívül pedig még az az oktatói gárda is nagy hatással volt rám, amiről fentebb már meséltem.

 Gyerekkorodban is érdekeltek már a gépek, a műszaki jelenségek?

Nem különösebben, viszont a mátészalkai Gépészeti Szakközépiskolába jártam, ahol kiváló tanáraim voltak. A műszaki- és szaktanárok, valamint az egykori osztályfőnököm szakmailag és emberileg is óriási hatással voltak rám. Ennek ellenére jó ideig nem éreztem a hívást a gépészet iránt, történész szerettem volna lenni. Egyébként a történelem és a művészet szeretete a mai napig szerves része az életemnek. Óva intek mindenkit attól, hogy csak egy dologgal foglalkozzon, vagy szakbarbárrá váljon. Ezt az üzenetet egyébként a hallgatóimnak is próbálom átadni.

Az érettségi után gépészmérnöknek felvételiztem a Műegyetemre, bár még ekkor sem voltam biztos abban, hogy tényleg ezzel szeretnék foglalkozni. Elsőre felvettek, s azután érdekes dolog történt. Volt két nagy súlyú tantárgyunk, az ábrázoló geometria és az általános géptan. Ezeket nem egyszerű elsőre teljesíteni, nekem sem ment. Ám a második alkalommal olyan sikert értem el mindkét tantárgyban, melynek hatására egyszerűen megszerettem a gépészeti tudományokat és a rajzot. Mindemellett a kitartásból is kaptam tanítást.

Gyerekkoromban egyébként nagyon sok minden érdekelt, s meglehetősen élénk fantáziával megáldott kisfiú voltam. Szerencsére a színes képzelőerőm a mai napig velem maradt, amit egyébként nagyon kreatívan tudok hasznosítani nemcsak az oktatásban, hanem a fotográfiában is.

 Mesélj egy kicsit a gyerekkorodról!

Gyakran játszottam azt, hogy tanítok. Volt egy kistáblám is, igazi krétával, szivaccsal. Saját kezűleg készítettem a naplót, s abba írtam a képzeletbeli osztályomnak adott jegyeket, észrevételeket. Persze mindez erős fantáziát igényelt, viszont ez a játék nagyon sokban segítette a kommunikációs képességeimet. Úgyis mondhatnám, hogy ekkor tanultam meg azt, hogyan lehet valamit úgy elmagyarázni többféleképpen, hogy a lényeg ne változzon. Ezt a készséget a mai napig használom a munkám során.

Nagyon sokat köszönhetek a szüleimnek is. Mindent, amit egy szülő emberileg adhat a gyerekének, azt megkaptam, kifejezetten támogató közegben nőttem fel. Tizennyolc éves koromig Mátészalkán éltem, s a mai napig erős kötődésem van a szatmári vidékhez, emberekhez, kultúrához.

Az egyik legfontosabb, otthonról hozott érték az önzetlen segítőkészség. Mátészalkán például teljesen természetes volt, hogy segítünk egymásnak, figyelünk egymásra mindenféle elvárás nélkül. A figyelmet és a segítőkészséget nagyon jól beépítettem az oktatásba. Az emberi tényezőket igen fontosnak tartom. Nekünk oktatóknak nemcsak arra kell törekednünk, hogy egy szakmai tudást átadjunk, és azzal el van intézve a diák. Emberileg is példát kell mutatnunk, tanítanunk. A doktori fokozat nemcsak az oktatásra jogosít fel, hanem felelősséggel is jár, s ezt alázattal kell kezelnünk, úgy gondolom. Szerintem akkor jó igazán egy oktató, ha mind az értelmi, mind az érzelmi intelligenciája egyensúlyban van. Mind a kettőt nagyon fontosnak tartom.

Egyébként nem hiszek a szerepekben, hogy oktató, vagy hallgató – emberek vagyunk egy pillanatnyi feladattal. Vannak persze határok, melyeket tartani kell ahhoz, hogy a közös célt, a tudás átadását, a szakmai ismeretek elsajátítását megvalósítsuk. Ezen kívül nem szeretem a manírokat. Tegezéspárti vagyok, nyilván ez az életkoromból is adódik, s jobban szeretek Balázs lenni, mint tanár úr. Szerintem sokkal könnyebb így együtt dolgozni a hallgatókkal, s ezt számos visszajelzés megerősítette már. Büszke vagyok az egyetemi OHV eredményeimre, mert ezek visszaigazolták mindazt, amiről eddig meséltem.

 Amit máshol is kamatoztatsz: az ukrán határon kialakult humanitárius helyzetben részt vettél segítőként.

A családom közel lakik a magyar-ukrán határhoz (a magyar oldalon). Ezért emberi kötelességemnek is éreztem, hogy segítsek a háború elől menekülőkön. Egy barátommal közösen utaztunk le, mert úgy éreztük, hogy nem ülhetünk otthon tétlenül nézve az eseményeket. Alapvetően ételt-italt osztottunk, pakoltunk, fuvart és szállást szerveztünk, tolmácsoltunk, stb. Nagyon féltem attól, hogyan fogom elbírni azt a látványt, ami ott fogadott, hiszen emberi életek és sorsok elevenedtek meg a szemünk előtt. Viszont a közös cél, a segítés szándéka a feladatra helyezte a fókuszt. Ez egy terápiás gyakorlatnak is felfogható, hiszen megtanultuk, hogy a félelmet nem szabad elnyomni, sőt, uralható és mások javára is fordítható – tehát például segítséggé alakítható át. Nagyon fontosnak tartom beleállni egy helyzetbe és cselekedni. Nyilván nem mindenkinek van lehetősége a határra utazni, de úgy gondolom, hogy erkölcsi kötelességünk segíteni másoknak ott és abban, amire lehetőségünk van és az eszközeink lehetővé teszik.

Végül egy hétig voltunk lent, ami időben nem sok, ám tapasztalatban annál inkább. Sokat tanított az önkéntes munka. A legfontosabb talán az (az előbb említett félelem uralásán túl), hogy csak úgy segíthetsz másokon, ha magad is rendben vagy. Enélkül nem megy.

 Mi az, amit szívesen végzel szabadidődben?

Sok mindennel foglalkozom, de az igazi szenvedélyem a fotográfia, amivel szeretek kísérletezni technikai és vizuális értelemben is. Számos különleges objektívet használok a képalkotáshoz, melyeket magam is átépítek. Ezek egyedivé, különlegessé tudnak tenni egy fotót, és a gépészmérnöki ismeretek is segítenek az alkotásban. Alapvetően hangulatokat, érzéseket próbálok képpé alakítani. Kedvenc témáim között van Budapest, a Szabadság híd, a budai vár, az Országház, napkelték, naplementék. Mivel szenvedélyes macskarajongó vagyok, így róluk is rendszeresen készítek portrét. Mindezeket a saját közösségi oldalaimon is publikálom. A bejegyzések nyilvánosak, bárki megnézheti őket, ha szeretné. Hiszek egyfajta világjobbító szándékban. Globálisan nyilván kevés hatással vagyunk a dolgok alakulására, de a környezetünket igenis jobbá tehetjük. Nekem ez egy alapcélom. Ha a fotóim láttán az emberek akár csak rövid időre is, de kiemelhetők a napi mókuskerékből, vagy a negatív energiákból, s rácsodálkoznak a körülöttünk lévő szépségre, akkor már megérte alkotni.

Szabadidőmben a PestBuda várostörténeti magazin fotográfusaként is dolgozom, ahová elsősorban nevezetes épületeket, parkokat, tereket, hidakat fotózok. A magazin főszerkesztője, Halász Csilla talált meg a fényképeim alapján, és kért fel erre a szép feladatra. Úgy gondolom, ezzel értéket teremthetek a magyar kultúrában. Legyünk büszkék arra, ha úgy érezzük, hogy értékes dolgokkal foglalkozunk!

 

Egy közösségi oldalon nemcsak fotókat, hanem néha családtörténeti dokumentumokat is megosztasz.

Ahogy fentebb is említettem, a történelem iránti érdeklődésem a mai napig aktív. Már gyerekkoromban a szüleimtől és a család régi tagjaitól hallottam érdekes, mulatságos, olykor meghökkentő és tanulságos történeteket. A középiskolás éveim alatt pedig levéltári források és családi elbeszélések, dokumentumok segítségével tártam fel a családunk történetét. Ebben egyébként tanáraim is sokat segítettek. Interjúkat készítettem, anyakönyveket kutattam és így a magam erejéből 1825-ig tudtam visszavezetni a családfánkat.

Rengeteg tudásra lehet egy ilyen kutatással szert tenni – és számtalan tanulság körvonalazódik. Úgy gondolom, hogy a múlt ismerete nagyon fontos.

 

Benesóczky László


Both Balázs Lépcsőházi árnyékok című fotója megjelent a Magyarország 365 Fotópályázat legjobb alkotásaiból készült Magyarország Fotóalbuma kiadványban.