Borbély Samu, aki pálinkáért vett mozdonyt, és a Strommer-teák pozitív hatásai

A Kármán Stúdió Gépészmérnöki Karról készített kiváló dokumentumfilm-sorozatát megtekintve megkereste a kart egykori diákunk, Horváth János Gábor, a műszaki tudományok doktora, hogy több nagy professzorunk, Borbély Samu és Strommer Gyula tanítványaként ismer további érdekességeket, anekdotákat, mi pedig kaptunk az alkalmon, és interjút készítettünk vele, amelyből nemcsak kedves történetekre derül fény, hanem szomorú ipartörténeti momentumokat is felidéz a rendszerváltás idejéből.

Először is, röviden meséljen pályafutásáról!

1951-ben születtem Petőházán, a hajdan virágzó, de később sikeresen szétzüllesztett cukorgyáráról ismert Sopron közeli kis faluban. A középiskolát Sopronban végeztem. A vasfüggöny miatt Sopron zárt város volt, ugyanakkor egy igazi, nagy diákvárosként is működött, a két legjobb iskolája a Gépipari és az Erdészeti technikum volt – mindkettőbe többszörös túljelentkezéssel. Én a Gépipari Technikum diákja lettem, és jeles érettségimet követően jelentkeztem a Műegyetemre. Mivel a szüleim a cukorgyárban dolgoztak, ezért mintha ott váltam volna már eleve mérnökké. Akkoriban zajlott a cukorgyár felújítása, amely egy óriási, bonyolult folyamat volt. Amit később az egyetemen tanultam, ott a saját kezemmel végeztem.

A Műegyetemen kollégiumban laktam, és tankörtitkár is voltam. A diplomatervemmel első díjat nyertem, a végzés után pedig a Fémipari Kutató Intézetben kezdtem dolgozni, amely Gillemot professzorhoz, a Műegyetem akkori Mechanikai Technológia Intézetének (ma Anyagtudomány- és Technológia Tanszék) vezetőjéhez kötődik. Gillemot László két nemzetközi szinten jegyzett intézetet hozott létre a hatvanas években, a Vasipari és a Fémipari Kutatóintézetet, mindezt úgy, hogy az elvtárs szót soha nem ejtette ki a száján, pedig dékánhelyettes volt és két Kossuth-díjat nyert el.

A Fémipari Kutatóintézet alapvetően az alumíniumiparnak dolgozott, a kutatóintézetben minden ilyen területnek megvolt a fejlesztése. A Félgyártmány Laboratóriumban dolgoztam, a különböző öntészeti technológiák és félgyártmány-technológiafejlesztések voltak a feladataim.

Ami akkoriban korszerűen működött, hogy az adott területen a különböző cégek fejlesztéseit mi végeztük, de voltak távlati tervek is, amelyekben szintén végeztünk kutatásokat. A kutatóintézet mérőberendezései abban az időben jobbak voltak, mint az MTA-n. Néhány éven belül szervezeti változás következtében történt, az új neve Alumíniumtervezési-Fémipari Kutatóintézet (ALUTERV-FKI) lett, ennek inkább hátrányait éltük meg. Én 1982-ben lakhatási okok miatt Székesfehérvárra kerültem, mert a kutatóintézetnek volt ott egy részlege. Közben 1985-ben elnyertem a műszaki egyetemi doktori címet, és majdnem tíz évig a Bánki Donát Műszaki Főiskolán tanítottam forgács nélküli alakítást. 1986-ban lehetőségem nyílt az USA-ban a Trust Technologies vállalatnál számítógépes technológiai tervező munkát végeznem. 1988-ban elnyertem az NSZK-ban a Stuttgarti Műszaki Egyetem három hónapos tudományos ösztöndíját, ahol számítógépes képlékeny-alakító technológiák modellezését és méréstechnikai módszereket vizsgáltam. 1990-91-ben pedig sok száz jelentkező közül, többfordulós felmérés alapján a huszonkét kiválasztott közé kerültem, akik az Észak-Rajna-Vesztfáliai kormány és Továbbképző Központ által támogatott három hónapos menedzserképző tanfolyamon vettek részt.

 Az alumíniumipart sikerült a rendszerváltás után szétdarabolni, eladni, az intézet megszűnése is óriási szellemi veszteség is volt, nemzetközi szinten jegyzett kutatói műhelyek kutatóiból váltak kényszervállalkozók.

Ezután Fehérváron próbáltam meg az akkori, privatizációkkal és csődökkel terhelt gazdasági viszonyok között boldogulni, egy ideig a Videotonnál, a régi vállalatban és a privatizált cégben is  dolgoztam, majd az Ikarus móri alkatrészgyárában lettem a fejlesztés vezetője. A vállalatigazgató szerint három-négy év alatt több problémát oldottam meg, mint előtte. A gazdasági körülmények miatt viszont a gyár termelése lecsökkent a valamikori évi 8-10 ezer darabról 1000-1500 darabra, de még ez is hatalmas szám volt a nyugati gyártókhoz képest. Utána megpályáztam a Philips termelési igazgatói állását Sárbogárdon, az autórádió-gyártás területén, szerencsére a nyelvtudásomat is kamatoztathattam. Ezek a cégek csak addig maradtak Magyarországon, amíg az olcsó munkaerő rendelkezésre állt, a Philips Car System üzeme 2000-ben zárt be.

A Philips után a Kutatás-fejlesztési Tanácsadó Központ nevű mérnöki irodában dolgoztam, ahol különböző ipari cégeknek végeztünk gyártmány-fejlesztést és pályázati tanácsadást. 2010-15 között az országban majdnem minden nagy céggel volt kapcsolatunk, egészen a kisvállalkozásokig. Innen vonultam nyugdíjba.

2015-től öt félévet tanítottam az Óbudai Egyetem Alba Regia Karán, gépészmérnök és villamosmérnök hallgatóknak oktattam fémtani, technológiai és mechanika tantárgyakat. Ezután pedig 2022-ig a Bánki Donát Gépész és Biztonságtechnikai Mérnöki Karon mint óraadó tanár a  levelező  hallgatóknak  képlékeny alakítási tantárgyakat tanítottam.

Milyen emlékei vannak Borbély Samu professzorral kapcsolatban?

Egyrészt hihetetlen jó pedagógus volt. Óriási odaadással tanított minket, és a szünetekbe szinte mindig belecsúszott az előadása. Észak-Erdélyből származott, és mindig azt mondta a „maguknak” helyett, hogy „magoknak”. A hallgatóit, bennünket pedig néha úgy hívott: „angyalkáim.”

 A vizsga úgy nézett ki, hogy elővette a pléhdobozát, amiben benne volt a dohánya, cigarettapapír, cigarettát sodort és egy hosszú szipkába téve rágyújtott, majd kiadta a feladatokat. Mindenki azt csinált mögötte, amit akart: lehetett egymással beszélgetni, jegyzetet, könyvet használni. Az, aki elkészült a táblánál felelt, ha tudta akkor rákérdezett, hogyha így módosul az egyenlet, akkor hogyan oldja meg, és így akár több félév anyagát kérdezte ki.

Tudtuk, hogy két jegyet igen-igen nehezen adott.  Mégpedig egyest és jelest. De aki egyest kapott az a más tanárokkal ellentétben mindig elismerte, hogy megérdemelte, mert Samu bácsi mindent megpróbált, hogy legalább egy kettest kihúzzon belőle.

Ha jól emlékszem harmadik félév végén vizsgáztam nála. (Előre lehetett tudni, hogy ő vizsgáztat, mert  minden tanárunk, aki matematikából vizsgáztatott, 9 órakor kezdte a szóbelit, kivéve Samu bácsit, aki nyolckor.) Amikor vizsgáztam akkor közel három félév anyagát kérdezte ki, két feladat kapcsán. A végén ezt mondta: „Kolléga, látom, hogy maga tudja ezt, de azért nem adok jelest, nehogy elbízza magát.” Mire azt feleltem: „Tessék nyugodt lenni, professzor úr, de nem fogom elbízni magam.” Négyest kaptam végül is, de erre máig is igencsak büszke vagyok!

Hihetetlenül sokat át akart átadni. A második félév elején a később tévériporterként ismertté vált Déri Jancsi (Déri János, 1951-1992), aki velem egy évfolyamra járt, egy papírlapot tett ki Samu bácsi asztalára, amin ezt kérdezte: igaz-e, hogy a professzor urat franciából érettségin megbuktatták? Azt felelte (kellő mosollyal az arcán), persze, nemcsak franciából, hanem majdnem mindenből! Olyan embertelenül szigorú volt az 1920-as években a román közoktatás, hogy Borbély Samu a Berlin-Göttingeni Egyetemre ennek ellenére felvételt nyert. Már megvoltak az egyetemi szigorlatai, amikor édesapja megemlítette, hogy mégis le kellene már érettségizni. Végül a kecskeméti piaristáknál tette le az érettségit.

Borbély Samu édesapja sebész főorvos volt, és tinédzser korában volt az első világháború, ahol látta a háborús sérültek operációit. (Az egy mészárszék volt! – mondta) így teljesen kiábrándult az orvoslásból, és a természettudományok felé fordult.

Az egyetem elvégzése után a Berlini Repüléskutató Intézetbe került. Sokszor előfordult, hogy a valamelyik matematikai előadásához kapcsolódó repülés kutatási problémát feladta” házinak”.

Amikor a hitleri rendszer tovább szigorodott, őt mint nem tiszta árját elbocsátották az intézetből.

A világháború végén nehéz volt eljutni az ország egyik végéből a másikba.  A Keletiben egy-két üveg üveg pálinkáért megvett egy mozdonyt, és azzal ment haza Észak-Erdélybe, ami akkor Magyarországhoz tartozott.

Borbély Samu professzor

A német repüléskutató intézetben végzett munkája miatt két év börtönre ítélték a Rákosi-rendszerben.  Azt mondta, „nem tudtak kitolni velem, fejben oldottam meg differenciálegyenleteket a börtönben.”

Amikor bennünket tanított, már hatvanon felül járt, de szellemileg teljesen friss volt, a három óra előadás után már teljesen lekókadt a húsz éves figyelmünk, és mondtuk, hogy ezt a képletet még nem írta fel, ő meg lehúzott két teleírt táblát, és rámutatott, hogy de ott van a sarokban!

A diplomatervemet a zömítés számítástechnikai modellezéséből írtam 1975-ben, aminél a hőtechnikai folyamatokat is igyekeztem figyelembe venni. Eszembe jutott, hogy Samu bácsi egyszer említette,  hogy ennek van egy  megoldása. Megkértem, segítsem megtalálni a leírást.  A szokásosan cigarettázva, a következőket mondta: „Úgy emlékszem, hogy a Züricher Wissenschaftlicher Zeitschrift  1938., júliusi vagy augusztusi számában megtalálja ezt a cikket. A BME könyvtárban kikértem az említett lapokat és benne volt!

Erre egy az akkori a számítástechnika lehetőségeknek megfelelően programot írtam, amivel a zömítés során a hőmérséklet eloszlásokat tudtam számolni az alakítás során.  Nem mellesleg ezzel az újszerű megoldással I. díjas diplomatervet nyertem el. Állítólag Gillemot professzor is említést tett róla egy előadásában, aki akkor a Mechanikai Technológiai Tanszék (ma Anyagtudomány- és Technológia Tanszék) vezetője volt, ahol én is diplomáztam.

Strommer Gyula professzor úr is tanította?

Strommer professzor úr, akit mi csak Strominak hívtunk, szintén igen nagy formátumú tudós volt. Rendkívül precízen adott elő, hihetetlenül jól rajzolt szabad kézzel, pontosan megszerkesztett két test áthatását is, úgy, hogy a tanársegéd néhány pontot adott meg előre a táblán. (Az egyik előadása után a táblán maradt egy kb. fél méter átmérőjű kör, amit Déri Jancsi körzővel utána rajzolt, és a kettő között helyenként talán egy fél centiméter eltérés volt!)

Az ábrázoló gyakorlati órákon a hónap végén volt egy zárthelyi, amelyet a hónap utolsó szombatján délután öt órakor lehetett egy pótzárthelyivel helyettesíteni. Az ötórai időpont miatt Strommer-teának hívtuk. Amikor szombat délután az „ezres kollégiumban” – a mai Kármán Tódor Kollégiumban – öt óra előtt sok hallgató rajztáblával, vonalzókkal és rajzlappal a hóna alatt igyekszik a „H” épület felé, azt kérdezgették tőlük, hogy hova-hova, csak nem Strommer-teára? Ez akkora szégyennek számított, hogy a következő hónapban, ha belepusztult is, de minimum egy kettest összeszedett. Óriási pedagógiai hatása volt ennek, amire csak később jöttünk rá!

Strommer Gyula professzor

Nagyon kényes volt arra, hogy az előadását ne zavarják, időben érkezzenek a hallgatók.

Amikor az első félévben az Audmaxban (akkor még csak ott fértünk el) hétfő reggel nyolc órakor kezdődő előadása közben a  félemeleti bejáraton próbáltak a későn jövők besompolyogni, Strommer megállt az  előadásában, hosszú hatásos szünetet tartott, miközben négyszáz hallgató nézett fel a bejáratnál megdermedt kollégákra és a következőket mondta: „Tisztelt Kollégák, összetévesztették az előadásomat a híradó mozival! (A híradó mozi egy kizárólag híradókat vetítő mozi volt a budapesti Dohány utcában, amelyre és amelyről tetszőleges időpontban lehetett bármikor be- és  ki menni. – a szerk.)

Egyik előadás alatt valaki félhangosan beszélt. Strommer abbahagyta az előadást, erre a hallgató is abbahagyta a beszédét. Strommer professzor úr elkezdte újra az előadást, mire újra elkezdett félhangosan beszélni a valaki. Mire ő harmadszorra megállt és ezt mondta:„Ki az az elvetemült gazember, aki velem parallel mer pofázni?”

Egyszer megáll a katedra szélén, mereven néz két-három sorral odébb. Nem tudtuk, mit néz, de miután ezt még kétszer megismételte, kiderült, hogy egy hallgató egy -két forintosokkal próbálta megrajzolni a köröket. A közelben ülők a következő maliciózus Stromit hallották: „Ej-ej, Gyula, te itt töröd magad, ez meg egy körzőt sem képes magával hozni?”

A második félévben a Strommer ábrázoló geometria előadásai az E épület „A” előadójában voltak, ahova már bőven elfértünk.  Az E épület nagyon modern volt, de a terem világítását vacakul oldották meg, a fűtését pedig nem lehetett szabályozni, ezen kívül csak a két nagy ajtó által szellőzött, azaz melegben és félhomályban ültünk a padsorokban.

Egyszer, amikor különösen meleg volt, megkérdezte a kolleginákat, hogy levetheti-e a zakóját. (Mindig sötét öltönyben, fehér ingben adott elő). Miután csak tovább izzadt, egyszer csak a következőket mondta: „Mivel én nem vagyok egy bengáli tigris, az órát itt abbahagyom” – fogta a zakóját, és kiment.  A gyér világítás miatt is kifakadt, amit ő csak kriptavilágításnak hívott. Egy ilyen eset után természetesen Déri Jancsi megkért bennünket, hogy hozzunk gyertyákat a következő órára. Hoztunk és  Stromi asztalát teleraktuk égő gyertyákkal. De nem Strommer, hanem Pethes tanár úr tartotta azt meg azt az órát, aki összeszedte a gyertyákat és elvitte Strominak, aki persze semmit nem reagált erre. (Az előadótermet azóta felújították, a szellőzési és a világítási problémáit is megoldották – a szerk.)

Benesóczky László

Fotók: Benesóczky László, Közkincs, Egyetemtörténeti Füzetek.