A doktorgroßvater - Isten éltesse Vas László Mihályt!

Interjút készítettünk a nyolcvanéves Vas László címzetes egyetemi tanárral, aki jövőre ötven éve dolgozik Polimertechnika Tanszéken. Életútjáról és a műszaki pályával kapcsolatos tapasztalatairól beszélgettünk.

Először is, Isten éltesse a professzor urat 80. születésnapja (és egyúttal névnapja) alkalmából!

Régen ilyentájt egy tanszéki összejövetel is volt Baranyi Péter házának kertjében Péter-Pál napján, két nappal László-nap után, mert három-négy László és egy-két Péter is volt a tanszéken. Egy félévzáró kis tanszéki értekezletet tartottunk, általában körömpörkölttel.

Gyermekkorában is érdekelte a műszaki terület?

Érdekes kérdés, elég hosszan tudom megválaszolni. Inkább azt mondanám, hogy minden érdekelt. Ez eleve a családi környezetemből is jött. Anyai nagyapám, Szász Rudolf evangélikus tanító volt, elemi osztályok (a mai általános iskola alsó tagozata) egy teremben voltak. Nagyapám nem volt felszentelt pap, de mint kántor és orgonista, esketett és temetett is. Békéscsabai volt, szlovákul és magyarul tartotta az órákat. Nagyon jó tanító volt, ezt a városban természetesen tudták, és szinte tülekedtek is a beiratkozásnál. Egy házban laktunk édesanyám két lánytestvérével. Én egyke voltam, a nagynénémnek is egykéje volt, így az unokaöcsémmel öcs-báty viszonyban nőttünk fel, nagyapám pedig mindkettőnket tanított írni, olvasni, számolni még iskola előtt. Amikor első osztályba kerültünk, még a hetes volt a legjobb osztályzat. Én hatos-heteseket szereztem az első évben a nagyapám által tanított ismeretek miatt, felső tagozatban pedig még egy lökést kaptam az új tantárgyak és a különböző tanáregyéniségek miatt, és középiskolában is kitűnő eredménnyel, úgynevezett aranyéremmel végeztem. A békéscsabai Rózsa Ferenc Gimnázium (ma Andrássy Gyula Gimnázium és Kollégium) reálosztályába kerültem.

A szocializmusban az embert saját és családjának társadalmi hovatartozása, foglalkozása mentén  különböző kategóriákba sorolták be: munkás, paraszt, értelmiségi, egyéb és osztályidegen (ide kerültek a lelkészek, a 45 előtti világ katonatisztjei, csendőrei, magas rangú hivatalnokai, valamint a földbirtokosok is). Az osztályidegenek nem tanulhattak tovább és számos diszkriminációban részesültek. Eleinte osztályidegen voltam, de erre apám a Békés Megyei Népújságnál vállalt munkát, onnan kezdve csak egyéb voltam, ami viszont megfelelt a gimnáziumi felvételhez. Akkor még nem fogalmazódott meg bennem, hogy mérnök szeretnék lenni, bár szívesen fúrtam-faragtam otthon, sőt, a rádióamatőr-világba is belekóstoltam, a bélyeggyűjteményem eladásával eljutottam a 2+1-es rádióig, amely két erősítőcsőből és egy egyenirányítóból állt. Az orvosi és a jogászi hivatás nem vonzott. Valami természettudományt szerettem volna tanulni. A felvételi idején a BME-re jelentkeztem járműgépész szakra, mert a szomszéd fiú, osztálytársam, akivel jóban voltunk, ide jelentkezett, de engem nem vettek fel. Az osztályfőnököm tanácsára az újabb egyetemi felvételihez társadalmi ösztöndíjat kötöttem, így a Békéscsabai Kötöttárugyár társadalmi ösztöndíjasa lettem. A vállalat fizette az újabb jelentkezés után egyetemi tandíjamat, cserébe ott kellett dolgoznom náluk később. Egy év fizikai munka után, előfelvételisként felvettek a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemre (ma: Miskolci Egyetem).

A miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen, az ELTÉ-n és a BME Villamosmérnöki Karán végzett. Mi motiválta arra, hogy négy diplomát is szerzett három egyetemen?

Ez egy hosszú eseményfolyamat eredménye volt. Hiányoztak a barátaim, akiket Budapestre vettek fel, de végül nem jelentkeztem át, mert megszerettem a miskolci egyetemet. Az egyetem a városon kívül helyezkedett el, a Dudujka-völgyben, és kék köpeny volt a kötelező ruházat. Végül 1962-től 1967-ig gépgyártástechnológus szakon tanultam a miskolci Nehézipari Műszaki Egyetemen.

A munkámat a Bákéscsabai Kötöttárugyárban kezdtem, fejlesztő-tervező mérnökként. Három év után mechanikai osztályvezetőnek, azaz főmechanikusnak neveztek ki, 1973-ig. A karbantartás, energiaellátás és a fejlesztéssel kapcsolatos műhely is hozzánk tartozott. Sikerült jól ellátni a feladatot, baráti szintű beosztottam is volt, jó hangulatú csapat dolgozott a vállalatnál. Nem voltam párttag, de a viszonylag laza vállalati politikai hangulatot jellemezte, hogy egyszer, amikor beszélnünk kellett a KISZ-titkárral, kezembe vettem az asztalán lévő porcelánfigurát, hogy szemügyre vegyem. Mondta, tegyem le, nehogy eltörjem, mert Lenin. Mondtam, ez Majakovszkij… Erre ő: „de Leninnek adták!”, és nevettünk.

A vállalat főmérnökét 1973-ban leváltották, de nem neveztek ki újat, hanem megosztották a funkcióit az osztályvezetők között, szóval megbízott fejlesztési főosztályvezető voltam egy évig.

Azt vettem észre, hogy felejtem a mérnöki alaptudomány különböző részeit, és ez nagyon nem tetszett. Elővettem a tankönyveimet, arra gondoltam, tovább kellene tanulni. Megjelent egy hirdetés, a Miskolci Nehézipari Műszaki Egyetem hirdetett egy szakmérnökit, amely kétéves képzés volt. Szerszámgépek automatizálása volt a neve, ez tényleg érdekelt, jelentkeztem oda, a gyár pedig hozzájárult a havi ötnapos leutazáshoz. 1973-ban végeztem, de itt mindent megtanultam, ami a szabályozásra vonatkozó ismeretekkel volt kapcsolatos. Ott jutott eszembe, hogy az adaptív irányítás a munkahelyemen is alkalmazható. Erről írtam egy tanulmányt, és egy textilgépészmérnök kollégámat kérdeztem, hogy ki tudna ebben segíteni, és Jederán docens urat javasolta Műszaki Egyetemről. 1974-ben, amikor Jederánt tanszékvezető professzorrá nevezték ki, meghívott a tanszékre. Én Miskolcon pont azelőtt végeztem el vörösdiplomával a szerszámgépek automatizálása szakmérnöki szakot. Azt gondoltam, hogy ez a bizonyos alkalmazott matematika további tanulmányokat igényel, mert sztochasztikus rendszerekről van szó, valószínűségszámítást, matematikai statisztikát és sztochasztikus folyamatok elméletét kell tanulni. A BME Villamosmérnöki Kara pedig meghirdetett villamosmérnök matematikusi szakmérnöki szakot, amelyre 1974-ben vettek fel. Szenzációs órákat tartott valószínűségszámításból egy akkor végzett fiatal matematikus oktató, Vetier András, aki persze ma már nyugdíjas.

1974-ben megnősültem, feleségem szerencsére támogatott a döntésben, hogy én, mint osztályvezető, tanszéki mérnöknek jöttem ide. Feleségem jogásznak jelentkezett, szóval ő nappali képzésre, én pedig esti egyetemre jártam. Ugyanakkor, amiután ezt elvégeztem 1976-ban, jelentkezem az ELTE-re alkalmazott matematikus szakra. Párttag nem voltam sem Békéscsabán, sem a BME-n, ugyanakkor hasonló kérdésekben akkoriban a párt mondta ki az utolsó szót. A pártcsoport vezetője egy Bandi bácsi nevű, idősebb kolléga volt, aki éppen akkor oktatástechnikai képzésen vett részt, és úgy érezte, hogy ha már ő belevetette magát, „akkor miért ne tanulhatna ez a fiú is?” Így megadták az engedélyt, és fel is vettek az ELTE-re 1977-ben. Annyira élvezem a matematikát, hogy szinte relaxáltam a matekórákon, mégis vagy ezért is, ötösre teljesítettem minden tárgyat.

Hatéves képzés volt, amelyet öt év alatt végeztem el, és nagyjából együtt végeztünk a nejemmel. Sokszor nincs egyensúlyban az a család, ahol a pár egyik tagja tanul, a másikuk dolgozik. Nálunk ez egyensúlyban volt. Feleségem a jogi képzés után az ELTE Jogszociológia Tanszékének oktatója lett, és jelenleg is ott oktat nyugdíjasként. Egy leányom van, aki voltaképpen követi abban az édesapját, hogy sok területen szeret ismereteket szerezni, társadalomtudományi és természettudományi képzettsége is van, sőt edzőként is dolgozott, és legnagyobb örömömre utóbbi időben a matematika is kezdi érdekelni.

49 éve dolgozik a tanszéken, amely azóta név- és struktúraváltáson is átment. Mit emelne ki a saját tudományos életművéből, valamint a tanszék történetéből?

A tanszék maga egy rendkívül családias közegként működött. Semmilyen feszültség nem volt sem előmeneteli, sem világnézeti szempontból, és most is fennmaradt ez a kedves, személyes, emberséges légkör.

Kutatócsoportunknak egy időben sorozatban kellett különböző méréstechnikai feladatokat megoldani, amiket, ha megfelelő helyen publikáltunk volna, akkor a világ élvonalában lehettünk volna. Jederán professzor ugyanis nemcsak engem vett fel a tanszékre, hanem az akkor végzettek közül is számosan idekerültek, bár egyikük sem volt textilgépész. Utánam egy évvel került ide Takács Menyhért, aki digitális műszertechnika szakon végzett a Villamosmérnöki Karon. Való Gábor hőerőgépész, a tanszékre egy évvel előttem bekerülő Gál Jancsi pedig vegyigépész volt.

1983-ban szereztem meg a kandidátusi fokozatot, amely az adaptív irányításról szóló kutatási témám elméleti összefoglalása volt. Szabadalmaztattuk, hozott is, de nem vált kifejezetten jövedelmezővé. Ennek az elméleti összefoglalása volt a kandidátusi fokozat. Utána lehetett még egy disszertációt írni, amely után elnyerhetővé vált a Tudományok Doktora cím. Később átvettük az angolszász rendszert, így megszüntettük az egyetemi doktorit, helyette lett a magasabb szintű PhD képzés, amely a kandidátusi címmel lett ekvivalens, így mint kandidátus, megkaptam kérvényezés után a PhD-t.

A tanszék a nyolcvanas években virágkorát élte, saját szakmérnöki szakkal. Külön tárgyat kaptam előadóként, amelyet az elejétől a végéig ki kellett dolgozni. A szakmérnöki képzés oktatójaként át kellett vegyem a fonás tudományát is, amely egyébként szálfolyam alapú sztochasztikus folyamat. Az ELTÉ-s szakdolgozatom témája pontfolyamatok egyesítéséről szólt. Később felmerült, hogyan lehet egy szabálytalan szálas szerkezetben a szálak közötti pórusok méretoszlását elméletileg meghatározni? A XXI. században ez könnyű: lefényképezem, és feldolgozom egy képfeldolgozó szoftverrel, de ez nem matematikai leírás. Én kidolgoztam egy sztochasztikus modellt és módszert, ami pár sorban szolgáltatta a pórusméret-eloszlás matematikai formuláját.

A másik pedig, szintén a nyolcvanas években találkoztam, amikor szálaknak akarom a szilárdságát meghatározni, ahhoz legalább négyszázat kellene elszakítani egyenként, de ez egy kötegben sem egyszerűbb. Akkor dolgoztam ki a jól rendezett kötegekre vonatkozó elméletemet, ahol a statisztikai hibák beszámításával is ki lehet számítani, hogy egy szál szilárdsága mennyi. Ez a mostani fejlesztések egyik fókuszpontja is a kompozitoknál, hogy tervezett struktúrájú legyen. Ettől is könnyebbé válik, alkalmazkodik a fellépő igénybevételhez, a polimer anyagok ráadásul sokkal könnyebbek, mint az acél. Hibákat visznek bele ma már, mert az növelheti a megbízhatóságot, és hogy elkerüljék a katasztrofális törést, kinyújtják a törési folyamatot, ebbe is beavatkozzunk. Ha rálép az ember egy száraz ágra, eltörik az ág, akár egy vastag ág is. De a kisujjnyi ág, ami él, recseg, de szívósan kitart. Ez a különbség a kétféle tönkremenetel között.

Neumann János szeretett a természettudományban fellépő jelenségekhez matematikai modellt találni, hogyan lehet statisztikai hibákat tartalmazó elemekből magas megbízhatóságú eredményeket kihozni? Nincsen tökéletes szerkezet, de a megbízhatóság javítása fontos feladat.

 A tanszékkel a nyolcvanas évek derekán is nagyon jól álltunk, számos hallgatónk egyetemi doktorit szerzett, egy időben, ha valaki záródolgozatot készített, elfogadták doktori szigorlatoknak, a dolgozatot pedig doktori disszertációnak. Hét vagy nyolc ilyen dolgozat született. Utána jött az „istenek alkonya”, egész Európában kezdett háttérbe szorulni a textilipar, a tömegtermelés súlypontja keletre helyeződött át. Csupán a magasszintű tervezést igénylő műszaki textíliákat gyártó iparág maradt Európában. Például egy repülős fékezőernyőnek, vagy űrhajót leengedő ejtőernyőnek a legmagasabb minőséget kell teljesítenie.

A 90-es évek elejére oly módon bezuhant a magyar textilipar, hogy az itt végzők nem is akartak textilgépészmérnökök lenni. Volt olyan év, hogy nem jelentkezett egy fő sem. Volt persze műanyagfeldolgozás is nálunk, de a tanszék nagyobb része textilekkel foglalkozott. Két lehetőség állt előttünk: az egyik, hogy a tanszéket összevonják az Anyagtudomány és Technológia Tanszékkel, számos elbocsátással. Ugyanakkor láttuk, hogy mivel a műanyag viszont egyre fontosabb irány, a tanszék profilváltása mellett döntöttünk. Pont akkor ment nyugdíjba Jederán professzor, de tanszékvezető-helyettesként nem szerettem volna elvállalni a tanszékvezetői feladatot, ha elvállaltam volna, az összevonást segítette volna elő.

Olyasvalakit kellett hoznunk, akinek jól cseng a neve a polimerek feldolgozástechnológiájában. Először úgy terveztük, hogy Gelei professzort kérjük fel, de akkor alakult a Bay Zoltán Intézet, aminek igazgatóhelyettese lett, de Gelei professzor segített megtalálni Czvikovszky professzort, aki viszont Kanadában dolgozott egy ideje, onnan pályázott tanszékvezetőnek, most már egy olyan feladattal, hogy ez a tanszék a szálas szerkezetek, textíliák mellett a polimerekből, műanyagokból történő feldolgozás oktatásával foglalkozna. Czvikovszky professzor technológiai gépeket is hozott, ezen kívül kapóra jött, hogy a rendszerváltás során megszüntették a szakági kutatóintézeteket, így a Műanyagkutató Intézetet is, ezzel nemcsak a nemzetközi hírű Bodor Géza professzor lett tanszékünk új munkatársa, hanem az egész laboratóriumát is idetelepítették, ezzel szépen felfuttatva az új jelentkezők számát.

Az első három évben a legtöbb szakirányon alaptudományokat oktattak a Műegyetemen, matematikát, mechanikát, fizikát, és a következő években jöttek a szaktárgyak a különböző szakirányokban. Két modult lehetett választani akkoriban az (ötéves) képzésen.

A kétciklusú képzést a BME-n lényegében már a 1990-es évek végétől bevezették, szerintem túl korán, ezáltal a tanszéken megint jött egy lejtmenet, amelyet az alapképzés tanszékre gyakorolt hatásának is mondhatnánk. A folyamat végén már megint csak 5-6 hallgató jelentkezett a szakirányra. Az akkori dékán Vajna professzor volt, Czvikovszky professzornak is lejárt a megbízatása, én mint tanszékvezető-helyettes, pedig nem vállaltam volna a vezetést. A tanszéken nem volt vállalkozó szellemű munkatárs, így külső emberre volt szükség. Czvikovszky professzor megtalálta Czigány Tibort (későbbi dékánunkat, egyetemünk jelenlegi rektorát), akinek üstökösként ívelt felfele a karrierje, és látszott rajta, hogy jó vezető. Czigány tanár úr beszélt Vajna professzor úrral, hogy megpályázná, de kapjon három év türelmi időt, hogy mit sikerül elérnie a tanszéken. Czigány Tibor vezetése alatt számtalan új mérőműszer került hozzánk, pályázatokat nyertünk el, és végül teljesen átálltunk a műanyagfeldolgozásra, így a tanszék neve is Polimertechnika Tanszék lett.

Czigány professzor helyét 2014-ben Bárány Tamás egyetemi docens vette át, azóta is ő a tanszékvezető, folytatva a tanszék sikeres ipari együttműködéseit, kiváló eredményeit a kutatás-fejlesztési pályázatokon.

2008-ban elnyertem az MTA doktora címet, utána pár évvel, 2013-ban pedig nyugdíjba mentem, ugyanakkor a tanszéken maradtam. Azóta is a Polimer anyagtudomány tárgy oktatója vagyok, és órát tartok doktoranduszoknak is, valamint témavezetőként is dolgoztam még nyugdíjas koromban is.

A németek azt mondják, hogy a témavezető olyan mértékben gyakorol befolyást a doktorandusz fejlődésére, hogy doktorvaternek hívják. Egykori doktoranduszomnak, Molnár Kolosnak nemrég egy kínai doktorandusza végzett a tanulmányaival, amire Meiszel László ipari professzor találóan azt mondta, hogy ha jól megnézzük, Laci, akkor Te vagy az ő doktorgroßvaterje.

Folyamatosan publikálok szálkötegekkel kapcsolatos témákban Tamás Péter professzorral, aki nemrég a MOGI-ról ment nyugdíjba. Péter szakterülete a mérnökmatematika és a képfeldolgozás, az enyém a valószínűségszámítási és sztochasztikus modellalkotás, úgyhogy pompás páros vagyunk, mindketten nagyon élvezzük a közös munkát.

Mit tanácsol a jövő mérnökgenerációinak?

Ha jó elméleti alapokkal rendelkeznek, bármi történik, jobban tudnak alkalmazkodni hozzá. Percenként új és új ismeretek keletkeznek, de ezeknek az értelmezéséhez és alkalmazásához alaptudásra van szükség, aminek az elsajátítása nélkülözhetetlen. Ahogy Immanuel Kant is mondta:

„Minden egyes természetre vonatkozó tanban valójában csak annyi tudomány található, amennyi matematika van benne.”

 

(Benesóczky László)

Fotó: Ollári Szilvia