Szerencsés véletlenek és szükségszerű döntések között – interjú Imre Attila egyetemi tanárral, az EGR új tanszékvezetőjével

Június 1-jei hatállyal Imre Attila egyetemi tanárt, az MTA doktorát a BME Energetikai Gépek és Rendszerek Tanszék tanszékvezetőjévé nevezték ki. A fizikatudomány felől érkező szakember harminc éves, nemzetközi szintű kutatói múlttal rendelkezik. Szakmai életútja során folyadékkristályokkal kapcsolatos és geotermikus energia-hasznosítással összefüggő kutatásokat is végzett, illetve végez. Interjúnkban azonban nemcsak tudományos eredményeiről, hanem az életútjáról is faggattuk.

Újonnan kinevezett tanszékvezetőként milyen tervei vannak a tanszéket illetően?

Számos tervem van, de tanszékvezetői kinevezésemet nem valamiféle vezetői ambíció, hanem a szükség vezérli: ugyanis eddigi tanszékvezetőnket, Bihari Pétert oktatási rektorhelyettessé nevezték ki (Bihari Péter egyetemi docens a Gépészmérnöki Kar oktatási dékánhelyettese is volt – a szerk.). Korábban tanszékvezető-helyettes voltam, ahol szükség volt rá, én helyettesítettem őt.

Meséljen a fiatalkoráról, gyerekkoráról! Mikor esett a választása arra, hogy fizikus legyen?

Soha életemben nem akartam fizikus lenni. Kanyargós utam volt, nem vagyok diplomás szülők gyermeke sem, és vegyipari szakközépiskolát végeztem. A kémiától elment a kedvem, a fizikatanáromat pedig nem szerettem. Ugyanakkor középiskolai éveim derekán elkezdett izgatni a csillagászat is. Így hát utánajártam, és megtudtam, hogy csillagásznak csak egyetemen, és azon belül is matematika-fizika szakos tanár, vagy fizika szak mellett, másodszakon lehet tanulni. Így jelentkeztem az Eötvös Loránd Tudományegyetem fizika szakára. A csillagászattal kapcsolatban hamar elmúlt a lelkesedésem, de maga a fizika viszont egyre inkább érdekelt. Mégis, bár még a diplomám megszerzése idején sem gondolkodtam azon, hogy doktori képzésre felvételizzek, de végül nekivágtam az ELTE fizikusi doktori képzésének.

Szerencsére nincs túl erős korreláció aközött, hogy valaki milyen eredménnyel végzi az egyetemet, és milyen kutató lesz belőle, mert míg egy hallgató a feladatra alkalmaz egy képletet, addig egy kutatónak magától kell rájönnie, hogy mi maga a feladat. Így történhetett, hogy bár nem voltam a legjobbak között egyetemi tanulmányaim során, mégis az évfolyamról harmadikként tudtam egyetemi doktori, majd PhD fokozatot elérni.

1993-ban, az egyetemi doktori fokozatom megszerzése idején a magyar gazdaság rossz állapotban volt, így lehetetlennek tűnt, hogy egy friss doktori oklevéllel valaha is lakáshoz juthatok. Így nagy szerencse volt, hogy megkeresett egy kollégám, hogy más témában lenne-e kedvem egy posztdoktori álláshoz az Egyesült Államokban. Bár még a doktori védésem előtt álltam, igent mondtam, a védésem is sikerült, és június végén már egy buszon döcögtem Washingtonból Tennessee felé. Ott megtanultam, hogy vannak negyven órás buszutak, és hogy nyáron is lehet fázni egy buszon, mert Amerikában tizenhat fokra klimatizálják a belsejét. Nagyon élveztem két és fél évig tartó munkámat a University of Tennessee, Knoxville Kémia Tanszékén, de úgy gondoltam, hogy az amerikai általános és középiskolai oktatás nem nyújtana megfelelő kereteket a megszületendő gyerekeimnek, és visszajöttem Magyarországra. Itthon viszont már bővült a család, de a megszokott életkörülményeken nem sikerült túllépni, így újból a tengerentúl felé vettem az irányt, immár szenior kutatóként a Tennessee-i egyetemen, ahol egy évig maradtam.

Mit tapasztalt, vannak-e esetleg különbségek az amerikai oktatás és az itthoni között?

Az amerikai doktori képzés kiváló, de nagyon célirányos. Megtanítják a PhD hallgatókat a legújabb gépeken és berendezésekkel jól dolgozni, de ha a hallgató másféle, vagy kevésbé modern géphez kerül, már nem biztos, hogy ugyanolyan jól fog sikerülni a munkája.

A BSc és MSc képzések Amerikában pedig rendkívül heterogének: a BSC-hallgatóknak bevezető kémiából az volt az első feladatuk, hogy a periódusos rendszer 32 legfontosabb vegyjelét sajátítsák el. Ezt én, Magyarországon, egy külvárosi általános iskolában a hetedikes anyag részeként tanultam.

Továbbá, a University of Tennessee-n minden alapszakos hallgatónak tanulmányaik során el kell végezniük egy reál tárgyat is. Ez humoros jelenetekhez vezetett: például a gázkromatográfiai gyakorlatok tárgynál észrevettük, hogy egy hallgató nagyon elveszettnek tűnik, és olyanokat kérdez, hogy „mit csinálnak az elektronok?” Kiderült, hogy a lány jazzbalett szakon tanul, és csak azért vette fel ezt az órát, mert választania kellett egy reál tárgyat, és tetszett neki a neve.

Ezután egy Humboldt-ösztöndíjat is nyert…

Igen, ezután elnyertem egy Humboldt-ösztöndíjat a mainzi Johannes Gutenberg Egyetemre, bár csak a munkám szólított a városba. Ugyanis az egyetem nekem valahogyan nem tudott megfelelő szállást találni a városban, ezért egy számomra csak egy huszonkét kilométerre lévő faluban, Oppenheimben jutott hely. A szállás messze volt a tökéletestől: az ötszáz éves parasztház megfékezhetetlenül penészedett, ráadásul télen is csak tizennégy fokra lehetett felfűteni. A helyiek sem viselkedtek különösebben barátságosan velünk. Egyetlen büszkeséget tudtam magamban dédelgetni, hogy többek között Oppenheimben is dolgozott a református prédikátor, káté- és zsoltárfordító Szenczi Molnár Albert, akihez apai ágon rokoni szálak fűznek. Furcsa volt ugyanabba a templomba bemenni, ahol ő kántorkodott majdnem négyszáz évvel korábban.
Mindenesetre Mainzban számos szakmai ismeretséget sikerült kötnöm, többek közt a kölni és az orléans-i egyetem kutatóival, mindkét helyen többször volt szerencsém kutatni a későbbiekben. Németországban született meg ezen kívül a második gyerekem, szerettem volna hazatérni. Ugyanakkor már látszott, hogy itthon a területemmel, a polimer-fizikai kémiával nem foglalkozhatok.

Jelenleg mivel foglalkozik pontosan az energetika területén belül?

Amikor a Műegyetemre kerültem, egy igen perspektivikus területtel, a geotermikus hő energetikai felhasználásával kezdtem foglalkozni. Jelenleg egyetlen geotermikus erőmű van Magyarországon, ez a kis erőmű a Pest megyei Turán egy egész falut el tud látni energiával. Ilyen erőművekből akár nagyságrendekkel több lehetne az országban, hiszen akkor kevesebb gond lenne, ha egyikük kiesne a rendszerből, mert még többszáz másik átvehetné a helyét.

Hogyan került a Műegyetemre a KFKI-ból?

Amikor Németországból hazajöttünk 1999-ben, a KFKI egyik utódintézetében, az Atomenergiai Kutatóintézetetben kezdtem dolgozni. Az intézet nukleáris biztonságtechnikával foglalkozott, és ez közelebb is volt az alkalmazott kutatásokhoz. 2015-ben, az akadémiai doktorim beadása után hívtak a Műegyetemről, ahol az Energetikai Gépek és Rendszerek Tanszéken nyugdíjba ment az utolsó egyetemi tanár. Ugyanakkor a BME szabályzata nagyon helyesen kimondja, hogy legfeljebb két évig lehet egy tanszék egyetemi tanár nélkül, így sürgette az idő a tanszéket. A nagydoktorim megszerzése után, 2016. augusztus 31-én kineveztek egyetemi tanárnak.

Mivel tölti a szabadidejét?

Sajnos egyre inkább csak alvással. Ma is hét óra előtt az irodámban voltam már, és hét előtt nem fogok hazajutni. Hétvégéken a családommal szoktam kirándulni és társasjátékot játszani, viszont szépirodalom olvasására sincsen már időm, pedig ennek az időtöltésnek régebben rendszeresen hódoltam. Olvasni csak kéziratot, vagy a hallgatók diplomamunkáit viszem haza. Ma már jóval kevesebb tanulmányúton veszek részt, de egy időben sokat utaztam Dél-Koreába, Kínába és Indiába. Kínában számos érdekes élmény ért: a kínai fizikus kollégák ugyanis kísérleteztek azzal, hogy mit tudok megenni. Egyszer egy kerti partin grillezett bikaherét szolgáltak fel nekem, ami például kifogott rajtam. De a felszolgált sült kígyót és sült bogarakat viszont megettem, és kimondottan ízletesnek találtam. A grillezett és megfűszerezett bogár íze a krumplicsipszhez hasonlított, csak látszott rajta, hogy nem az. Nehéz ügynek tűnt számomra a grillezett szitakötőlárva elfogyasztása is, mert a fenekén két tüskéje volt, a másik felén pedig a feje, amivel nagyon csúnyán nézett rám. Becsületemre legyen mondva, megettem, de továbbra sem Kínába járok jóllakni.

Köszönöm az interjút, és sikeres tanszékvezetői munkát kívánunk!


Benesóczky László