„A Gépészmérnöki Kar történetének harmadában itt tanítottam” – Gépészkari Portrék 4. – Ábrahám György

Ábrahám György. Fotó: Philip János

Aranydiplomájának kézhezvételének alkalmából készítettünk interjút Ábrahám Györggyel, a BME Gépészmérnöki Kar Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika (MOGI) Tanszékének professor emeritusával, az MTA doktorával. A professzor mesélt pályaválasztásáról, az egyetemi éveiről, a kutatótársával együtt kifejlesztett színtévesztést korrigáló szemüvegről, és még az is kiderül az interjúból, mivel foglalkozik szabadidejében.

Meséljen gyerekkoráról, családi hátteréről!

A családi indíttatásban meghatározó szerepet jelentett, hogy édesapám is gépészmérnök volt, de ennek ellenére küszködve, szerény körülmények között éltünk, öten egy fizetésből. Édesanyám a háztartást tartotta fent, és nevelt minket a két testvéremmel, akik később mindketten műszaki területen szereztek képzettséget és helyezkedtek el. Egyikük a Kontakta gyárnak volt üzemmérnöke, kisebbik öcsém pedig elektronikai műszerészként dolgozott.

Apám volt az, aki a pályafutása során a mai Dunaújvárosi Acélművek gépészeti osztályának az alapításán dolgozott, ők építették a vasművet, aztán a Kohó- és Gépipari Minisztérium tervezőirodáiban dolgozott (a Krisztina körúton, a későbbi Matáv-székházban), és végül a Műszaki Fizikai kutatóintézetben (MŰFI) volt főenergetikus. Annyiban volt meghatározó, hogy tőle tanultam meg a géprajzot az Ohmacht-Sárközi gépészeti zsebkönyv ábráinak segítségével.

Apám szerzett néhány magánmegbízást a szabadalmi hivataltól, ahol a feltalálóknak rajzot is kell mellékelniük a beadványaikhoz. A legtöbb feltaláló nem ismerte a géprajzot annyira, a szabadalmi ügyvivő megbízta ezzel apámat. Ezután már egyértelmű volt, hogy gépipari technikumba jelentkezek – minél előbb kenyérkereső szakmát kellett volna találnom utána.

1966-ban érettségiztem gépgyártástechnikusként a mai Óbudai Egyetem Bánki Donát Karának elődtechnikumában. Ezután egy év katonaság következett, majd 1967-től 72-ig a BME Gépészmérnöki Karán tanultam, ahol gépgyártástechnológia szakon szereztem meg a diplomámat.

Ugyanakkor az Egyesült Izzó ösztöndíjasa lettem a technikumi évek alatt, jelentősen segítve a család megélhetését. Ez azt jelenti, hogy annyi évig kell a képzettség megszerzése után a vállalatnál dolgozni, amennyi ideig a vállalat támogatta az ösztöndíjast. Az érettségi előtt már világossá vált, hogy túl jó tanuló lettem, és az osztályfőnököm rábeszélte a szüleimet, hogy ezt a gyereket márpedig egyetemre kell küldeni. Megbeszélték az Egyesült Izzóval, hogy már mérnöki reményekkel, de továbbra is támogatnak az egyetemi tanulmányaim alatt is, közben ipari gyakorlatot is szereztem a cégnél.

Mikor utolsó éves voltam, több tanszékről is itt akartak tartani az egyetemen tanársegédnek, mert jó eredményeim voltak. A Gépelemek Tanszék, ahol tusrajzolóként bedolgoztam, a Finommechanika-Optika Tanszék, ahol demonstrátorként dolgoztam, valamint Béda professzor is a Mechanika Tanszékről. Végül a Finommechanika-Optika Tanszék mellett döntöttem, és az egyetem rektora levélben fordult az Egyesült Izzó vezérigazgatójához, hogy engedjék meg, hogy a felsőoktatás érdekében itt tartsanak tanársegédnek, az Egyesült Izzó pedig elengedte az ösztöndíjtartozást.

Harmadév közben édesapám meghalt, és azon morfondíroztunk, hogy befejezzem-e levelezőn az egyetemet, mert ő volt a családban az egyetlen kereső. Az egyetemen szerencsére kaptam egy olyan segítséget, hogy lakhatok a kollégiumban, és így az étkezést fizették, az ösztöndíjamat pedig haza tudtam adni. Ezután egyenes út vezetett a tanársegédi álláshoz, amely mellett kollégiumi nevelőtanárként is dolgoztam, és így kaptam szolgálati lakást. 4 év múlva sikerült befizetnünk egy épülő panellakótelep lakására.

Mi vonzotta a gépészmérnöki hivatáshoz?

Egy meghatározó  élményre emlékszem. Azon kívül, hogy apám vénáján nevelkedtem, a vonzalmat kiváltó élmény egy dunai hajógép megtekintése volt. El nem bírtam mozdulni onnan, a monumentális méretek és az olajozott működés teljesen megragadott.

18,5 pontos felvételit írtam a maximális 20 pontból, amire az akkor magasabb ponthatárral működő villamosmérnök szakra is bekerülhettem volna, de  a gépésztechnikusi végzettségem  predesztinált arra, hogy a Gépészmérnöki Karon folytassam a tanulmányaimat. Visszatekintve  azért érdekes, hogy a villamosmérnöki irány  is érdekelt, mert egyrészt a végzés után a Finommechanika-Optika Tanszéken helyezkedtem el, másrészt többek közt az én közreműködésemmel jött létre a Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszék a Műegyetemen.

Később a szabályozástechnika, rendszertechnika és az optika, valamint a lézertechnika irányába fordult az érdeklődésem. Az optika azért is volt kézenfekvő, mert  a tanszéken ezen a területen volt a legnagyobb munkaerőhiány.

 Mennyire voltak nehezek az egyetemi tanulmányok során a követelmények?

A középiskolás matematika érettségi tananyag az egyetemi első félévvel volt összemérhető, és a vizsgaidőszakban nem tudtam előre megítélni, hogy a tanulásom mire lesz elég. Az első években az  alaptudományokat meg kell tanulni, amiből a gépészet áll.  A  gépészmérnök tudása mindenhol nagyon hasznos. Az emberiség életszínvonala azon múlik, mennyire könnyítik meg az életvitelt a technológiai eszközök. Akik ezek előállításában  részt vesznek, azoknak nagy része gépészmérnök.

Hogyan találták fel a színtévesztést diagnosztizáló lencsék elvét?

Kiváló kollégámmal, Wenzel Klára professzor asszonnyal együtt, a kecskeméti konzervgyár számára kifejlesztett paradicsom-színmérő műszer kifejlesztése után azon gondolkodtunk, hol tudnánk hasznosítani az ott megtanult színszűrős látást befolyásoló ismereteket. Végül a színtévesztés témaköréig jutottunk. Feltettük a kérdést: vajon  lehet-e egy színszűrővel egy színtévesztő színlátását megjavítani?

Az orvosi irodalomban sajnos rossz hipotézist találtunk a színtévesztés magyarázatára, így nekünk kellett egy új modellt felállítani, amelyet aztán néhány évvel a mi kutatásunk után amerikai szerzők is igazoltak. A modellről kiderült, hogy az maga a valóság.

Az orvosok ugyanis a piros, kék és a sárga receptorok gyengeségének tulajdonították a színtévesztést. Ugyanakkor mi kiderítettük, hogy nem, azon a módon nem tudtunk eredményt elérni. Azt gondoltuk, hogy ha az egyik receptor gyenge, akkor egy szűrővel a másik kettőt is legyengítjük, így újra egyformák lesznek – legfeljebb a pupilla kicsit jobban kitágul, de mégsem javult meg a szűrőtől a színtévesztő látása.

A Magyar Optikai Művekkel jó kapcsolatban voltunk, így onnan tudtunk kapni színszűrőket.
Hobbiként foglalkoztunk ezzel akkoriban, még csak nem is részmunkaidőben, inkább szabadidőnkben.

Ekkor jelent meg a gondolatainkban, hogy csak nem rosszul tudja az orvostudomány, és nem az az oka a színtévesztésnek, mint amiről eddig tudunk? Mi lehet még három receptor esetén a baj, ha nem az, hogy valamelyik gyenge? Egy merész ötletünk volt: hogy nem arra a színre érzékeny pontosan, mint amire kellene, azaz hullámhossz-irányban lehet az eltolódás.

Találkoztam egy külföldi konferencián egy amerikai magyar optikai gyártulajdonossal, Szappanos Jánossal, akinek elpanaszoltam, hogy nem találunk erre a célra megfelelő színszűrőt. Ő erre azt felelte: gyártulajdonos vagyok, úgyhogy olyat gyártok, amilyet szeretnétek! Ez még a vasfüggöny idején történt, így csak személyesen lehetett elhozni Magyarországra, postán nem lehetett feladni. Mivel ezt nem kérhettük ingyen, viszont fizetni érte nem tudtunk, ezért bevontuk a szabadalom feltalálói körébe, és együtt beadtuk a szabadalmat.

Ezután két évvel genetikus orvosok a Scientific American folyóiratban publikálták a kutatásaikat, és ugyanarra az eredményre jutottak, tényleg a hullámhossz-eltolódás volt az oka. Ráadásul még könnyítettek is a dolgunkon, kiderült, hogy nem huszonnégyféle kell, mert nincsen minden receptornál minden irányban eltolódásra lehetőség: a piros receptor csak balra, a zöld csak jobbra, a kék meg nem nagyon tolódik el a hullámhossz-tengelyen. A huszonnégy szűrőt le lehetett ezzel csökkenteni nyolcra.

Kerestük tehát a megvalósítási lehetőségeket az üzleti világban. Sikerült is befektetőt találnunk, a magyar piacon elkezdtük gyártani ezeket a szemüvegeket, és öt helyen az országban Pécsen, Szegeden, Budapesten két helyen, illetve Dombóváron nyílt egy-egy üzlet. Addigra készítettünk egy műszert, amellyel be lehetett vizsgálni, melyik receptor mennyire van eltolódva – ehhez méréstechnika is kellett, és mit ad Isten, mi méréstechnikai tanszéken dolgoztunk, tehát az sem volt gond. Azóta eltelt 25 év – és szemüvegeink már a piacon kaphatók – a színtévesztők legnagyobb örömére.

Milyen további területekkel foglalkozott az optikán belül?

Egy fontos területtel, az optikai átviteli függvényekkel foglalkoztam. Vegyünk egy fényképező objektív lencsét, mint képátviteli rendszert, amelynek van egy átviteli függvénye, van egy bemenete és egy kimenete. Ha a rendszertechnikában egy bemenetet ráadok a rendszerre, és ismerem az átviteli függvényét, és azzal megszorzom a bemenetet, akkor megkapom a kimenetet. (Persze nem árt egy Laplace-transzformáció sem.) Ezt a módszert honosítottam meg az optika területén. Ennek a kutatásnak az ötvenes-hatvanas években a  MOM és Gamma vállalatoknál is voltak előzményei. Én az optikai átviteli függvények méréstechnikáját dolgoztam ki. Hogy lehet egy optikát betenni egy műszerbe, ott  megmérni, hogy ismerjük az átviteli függvényét, amivel aztán jól le lehet írni az optikai rendszerét. Ennek a méréstechnikájáról szóló értekezésem képezte a kandidátusi dolgozatom tárgyát, és ebből a témából lettem a műszaki tudományok kandidátusa a Magyar Tudományos Akadémián.

Sok érdekes munkám volt még, amelyeket már kollégáimmal együtt végeztem: az optikai méréstechnikával kapcsolatban a Paksi Atomerőműben egy sor olyan probléma is adódott, melynek során három-négy mérőműszert is elkészítettünk az atomerőmű reaktorához. Bizonyos berendezések évenkénti szétszerelése és újbóli összerakásához optikai méréstechnikára volt szükség. Ez ugyanakkor egy összetett feladat volt, mert nem lehetett a polcról levenni kész műszereket, mert annyira speciális az alkalmazási terület. Addigra már a tanszéken számos elektronikai megoldásokkal foglalkozó szakember dolgozott, ezért a gépészeti méréstechnikánk elektronikai elveket is használva, de alapvetően optikai úton mérte meg a különböző jellemzőket.

Mint ismeretes, a MOL-nak Százhalombattán nagy olajtartályai vannak. Nem mindegy, hogy tudják-e pontosan, hogy mennyi a benne lévő olajmennyiség. Akkoriban nagyon sok olaj tűnt el a tartályokból – a cég bosszúságára illegálisan vasúti kocsi mennyiségű olajat vezettek el a föld alatt. Ki kellett fejleszteni a tartályok lézeres térfogatmérését. Egy gépészmérnök először arra gondol, hogy ha van egy henger alakú, nagy tartály, akkor mindössze meg kell mérni a magasságát a benne lévő olajnak. Ugyanakkor a probléma az, hogy a henger nem teljesen henger, mivel lemezekből rakják össze, ezért amorf. Vannak benne vasszerkezetek, például létrák, úszók, amelyek kiszorítják a folyadék egy részét. Ezt nagyon kezdetleges módszerekkel mérték a mi érkezésünkig. Mi akkoriban honosítottuk meg a tanszéken a lézertechnika oktatását, műszaki alkalmazását. Így készítettünk egy lézeres térfogatmérőt: egy üres tartályba tettünk egy teodolitot, az automatikusan forgott egy motorral, és lézerfényt vetített ki, mérte a lézerfény hosszát a tartályig, így be tudtuk szkennelni a pontos térfogatát.

Melyik tudományos alkotására a legbüszkébb?

A színtévesztést korrigáló szemüvegre, mert egy új elvet kellett bizonyítani egy interdiszciplináris közegben.

Mi az, amit legjobban szeret a Gépészmérnöki Karon?

Ötven éve dolgozom itt, most lettem aranydiplomás. A Gépészmérnöki Kar most ünnepli a százötven éves fennállását, én pedig az utóbbi ötven évben, a Kar történetének a harmadában tanítottam a Gépészmérnöki Karon. Számomra is hihetetlen. Ez idő alatt végig a Kart és a tanszéket szolgáltam a munkámmal. A  gépészmérnök képző intézmények közül a BME Gépészmérnöki Kara végzi a legszínvonalasabb oktatást és tudományos kutatást az országban,  örülök, hogy hozzájárulhattam a Kar fejlesztéséhez.

Amikor Penninger Antal dékán úr felkért, hogy korábbi három tanszékből hozzam létre a Mechatronika, Optika és Gépészeti Informatika Tanszéket, akkor egy nagy feladatot adott. Örülök neki, hogy ezt megcsinálhattam, és örülök, hogy eggyé tudott válni a különböző szakterületek közössége. Utóbb felvetődött, hogy a Villamosmérnöki és Informatikai Kar (VIK) is létrehozhatta volna a mechatronikai mérnök szakot, de nemzetközileg is igazolt módon helyesebb volt gépészeti alapon - a VIK erős beoktatásával megvalósítani a képzést.

Létrejött egy új mérnöki szak oktatása a BME-n, és ma a GPK négy alapszakja közül az egyik legsikeresebb, és a legmagasabb pontszámú hallgatók érkeznek ide, egyre növekvő hallgatói létszámmal. Az ipar meg nagyon szereti a mechatronikai mérnököket. A mai technikában sok az okos eszköz, amelyek gépészeti alapokon,  elektronika segítségével és informatika használatával működnek.

Mivel tölti a szabadidejét?

Ami nincs, ugye…? Azt szoktam erre mondani, hogy barkácsolással. Van egy kis műhelyem, jól fel vagyok szerelve szerszámokkal, a gépészeti, fa- és fémipari szerszámoktól, a mérőműszerekig és a forrasztópákáig minden megtalálható a műhelyemben. Ha valamit meg kell csinálni, szeretem, ha megvan hozzá az eszközöm. Engem nem zavar, hogy ötször annyi idő alatt végzek egy szakipari munkával, mintha felhívnék egy szakembert, de büszke vagyok arra, hogy végre tudom hajtani, és rám legalább nem kell várni hetekig.

Szabadidőm szerencsére kevés van, mert még nyugdíjasként is dolgozom a MOGI Tanszéknek, továbbá a színtévesztést korrigáló szemüvegeket forgalmazó cégben segítek a termék világpiacra vitelében – és a további fejlesztéseken is dolgozunk.

Ezen kívül nagy szeretettel végzem a GPK doktori képzésén belül a részprogramunk vezetését. Sokat segítek abban, hogy a tudományos munkájukban jó téziseket tudjanak kialakítani a doktoranduszok.

 

Benesóczky László