Hozzászoktam a magas fordulatszámhoz a Műegyetemen – interjú Csernák Gáborral, a BME GPK új egyetemi tanárával

Csernák Gábort, a BME Gépészmérnöki Kar Műszaki Mechanikai Tanszékének munkatársát egyetemi tanárrá nevezte ki Baka András köztársasági elnök a tíz műegyetemi oktató-kutató egyikeként.

Milyen érzés volt, mikor megtudta, hogy egyetemi tanárrá nevezik ki?

Természetesen nagy megtiszteltetésnek érzem, hogy méltónak találtak erre a címre. Egyelőre próbálom megszokni, hogy hirtelen „professzor úr” lettem, ugyanis nem tudatos karriertervezés eredményeképpen jutottam ebbe a pozícióba; nem egy évtizedes álmom vált valóra – mert nem is álmodoztam erről. Docensként úgy éreztem, hogy a tanszékünkön elvárt szinten teljesítek mind publikációs, mind oktatási téren, munkámat nem az esetleges előléptetés motiválta. A kinevezésemhez vezető úton tanszékvezetőm, Insperger Tamás professzor úr indított el, amikor 6-7 évvel ezelőtt jelezte, hogy alkalmasnak tart az MTA doktori cím megpályázására. Áttekintve a publikációs, hivatkozási és egyéb követelményeket, rájöttem, hogy jóval közelebb vagyok ezekhez a mérföldkövekhez, mint amit előzetesen sejtettem. Így PhD témavezetőm, Stépán Gábor professzor úr támogatását is elnyerve megírtam MTA doktori disszertációmat. A habilitáció és az egyetemi tanári pályázat benyújtása ezután már magától értetődő volt. Ez persze egy nagyon hosszú folyamat, és egészen az utolsó pillanatig bizonytalanságban hagyják az embert, hogy átment-e az összes szűrőn, hiszen általában éppen szeptember elsején jelenik meg a Magyar Közlönyben azoknak a listája, akiknek attól a naptól egyetemi tanári címet adományoz a köztársasági elnök úr.

Csernák Gábor egyetemi tanár

Mikor fogalmazódott meg Önben, hogy nem matematika-fizika szakos tanár szeretné lenni, hanem inkább gépészeti tudományokkal foglalkozna?

Eredetileg gépészmérnök szerettem volna lenni, már általános iskolás koromban gépeket találtam ki, sőt, gőzgépet is építettem (ami sajnos nem működött). Középiskolai tanáraim ennek ellenére lebeszéltek erről a pályáról, ezért végül a BME Villamosmérnöki Karára jelentkeztem, ott töltöttem legelső egyetemi évemet. Abban az időben nem volt mindenkinek számítógépe, nekem mindössze annyi tapasztalatom volt ezen a téren, hogy egyszer kipróbálhattam egy Commodore gépet. Így nagy kihívást jelentett számomra a rengeteg programozási feladat, és úgy éreztem, hogy ez nem az én világom. Ezért - miután becsülettel teljesítettem az első évet - jelentkeztem a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetem fizika-matematika szakára. A villamosmérnöki képzésen töltött egyéves kitérőmet mégsem tartom elveszett időnek, mert az ott tanultak is hozzáadtak a világképemhez, ráadásul a  műegyetemi tapasztalatokkal felvértezve sokkal könnyebben megbírkóztam a tudományegyetemen rám váró kihívásokkal – mondhatni, hozzászoktam az itteni „magas fordulatszámhoz.”

Bár nagyon nagyra becsülöm az elhivatott pedagógusokat, a tanítási gyakorlatok során rájöttem, hogy nem a közoktatásban szeretnék dolgozni. Sokat gondolkodtam, milyen irányban folytassam tovább a tanulmányaimat. Pécsen csak lézerfizikából lehetett volna doktorálni, hozzám viszont mindig is a mechanika állt legközelebb. Azt, hogy ide kerültem, egy szerencsés véletlennek köszönhetem: végzős egyetemistaként egy barátomra várakozva bementem a Fizika Tanszék könyvtárába, ahol elkezdtem lapozgatni egy olyan kötetet, amelyben az adott év legjelentősebb magyar publikációi voltak összegyűjtve. Felfigyeltem egy Stépán professzor úr által írt tanulmányra, amelynek a címe megegyezett a diplomamunkám címével. Innentől meglepően egyszerűen alakultak az események: Stépán professzorral felvettem a kapcsolatot, majd jelentkeztem a Gépészmérnöki Kar doktori iskolájába, ahova fel is vettek.

Mi volt az első benyomása a BME-ről?

A Műszaki Mechanikai Tanszéken nyitott, barátságos légkör fogadott, azzal együtt, hogy nagyon kevés olyan oktató-kutatója van a GPK-nak, aki nem a BME-n szerezte az okleveleit, ráadásul nem is mérnökként. (Imre Attila tanszékvezető egyetemi tanár például az ELTE fizika szakán végzett – B.L.). Hamar megtaláltam a helyemet.

Melyik eredményére a legbüszkébb?

Évekig foglalkoztam egy első pillantásra nagyon egyszerű felépítésű súrlódásos oszcillátorral: egy talajon lévő hasábhoz rugót kapcsolunk és annak a végét elkezdjük periodikusan rángatni. Az egyetemen is oktatott oszcillátorhoz képest az a különbség, hogy a talaj és a hasáb között Coulomb-féle súrlódás lép fel. Ez azonban számos matematikai nehézséget okoz, mert nulla sebességnél hirtelen (nem sima módon) megváltozhat a súrlódási erő előjele, de az is lehet, hogy letapadás következik be. Matematikailag kimutattam, hogy bizonyos esetekben aszimmetrikus megoldás alakul ki ebben a szimmetrikus rendszerben, azaz az egyik irányban nagyobb a kitérés, mint a másikban. Néhány év múlva egy cikkből értesültem arról, hogy oxfordi kutatók kísérletileg is ki tudták mutatni ezt a jelenséget. Fel is vettem velük a kapcsolatot és további kísérleteket javasoltam, melyek eredményei szintén megegyeztek a modellem előrejelzéseivel. Óriási visszaigazolás volt számomra, hogy amit matematikailag levezettem, az a valóságban is kimutatható. Az így kiépített kapcsolat alapján kaptam meghívást Oxfordba egy doktori védésre, ahol én voltam a külső bíráló, ez is egy hatalmas mérföldkőnek számít az életemben.

Mivel foglalkozik szabadidejében?

Mindig is érdekeltek a vitorláshajók. Gyerekkoromban még hajómodelleket készítettem, középiskolásként pedig egy kis uszonyos hajót terveztem és építettem. Ma már tőkesúlyos hajóm van, azon is mindig akad felújítanivaló két vitorlázás között. Ezen kívül a feleségemmel társastáncolunk, a rocky a specialitásunk. Számunkra ez közös program, testmozgás, továbbá baráti társaságot is jelent.

Milyen szakmai, vagy egyéb tervei vannak?

Szakmai téren az idén indult, „Érintkezési paraméterek meghatározása mérnöki szerkezetek csillapítási tulajdonságainak előrejelzéséhez és tervezéséhez” című NKFI ADVANCED projekt által kitűzött célokat szeretném megvalósítani. Ennek keretében elsősorban súrlódási modelleket elemzünk és fejlesztünk. Engem leginkább az érdekel, hogy a súrlódási modellek egyes paraméterei mögött azonosítható-e valamilyen fizikai jelenség, vagy csupán a matematikai illesztésből adódó értékeknek kell ezeket tekinteni. Reményeim szerint eredményeinket fel lehet majd használni gépek csillapítási tulajdonságainak előrejelzésére, amire nagy igény mutatkozik az iparban. Emellett úgy látom, hogy a súrlódásos rendszerek általunk alkalmazott nemlineáris dinamikai megközelítése tudományos körökben is nagy érdeklődést kelt.

Ezen kívül szeretnék több időt tölteni a családommal, hiszen az elmúlt években végzett munka mellett kevés figyelem jutott rájuk. Továbbá valamikor még egyszer át tervezem úszni a Balatont, amit húsz éve úsztam át utoljára.

 

Csernák Gábor (1973). Veszprémben született, Keszthelyen nőtt fel, 1992-ben érettségizett a Vajda János Gimnáziumban, majd 1998-ban elvégezte a pécsi Janus Pannonius Tudományegyetemen a fizika-matematika tanári szakot. A BME Gépészmérnöki Karának doktori hallgatója volt 1998-tól 2001-ig, majd 2003-ban doktorált Stépán Gábor professzor témavezetésével.  Az MTA-BME Gépek és Járművek Dinamikája Kutatócsoportnak 2001-től 2004-ig tudományos segédmunkatársa, 2007-ig tudományos munkatársa, majd 2022-ig az MTA-BME kutatócsoport, azóta pedig a helyét átvevő HUN-REN kutatócsoport tudományos főmunkatársa, 2021-22-ben csoportvezetője.

A BME Gépészmérnöki Kar Műszaki Mechanikai Tanszékének 2009-től egyetemi docense.

2024-ben elnyerte az MTA doktora címet, 2025-ben megszerezte a habilitációt, 2026. szeptemberétől pedig a BME GPK Műszaki Mechanikai Tanszék egyetemi tanára.  Három gyermeke van, egyikük egyetemi hallgató, ketten gimnáziumi tanulók. Felesége közlekedésmérnök, az állami szférában dolgozik.

 

Benesóczky László

Fotó: BME GPK MM