A műegyetemi hallgató, aki 1956-ban megvédte a Szabadság-szobrot - interjú Dr. Perneczky Lászlóval

Dr. Perneczky László, BME-n végzett gépész- és villamosmérnök személye sokáig ismeretlen maradt a történészek előtt, pedig tevékenyen közreműködött abban, hogy az 1956-os forradalom során a Sztálin-szoborhoz hasonlóan ne döntsék le a Gellérthegy tetején lévő Szabadság-szobor Európát jelképező nőalakját. Vele interjúztunk a forradalom 70. évfordulója alkalmából.

Perneczky László

Meséljen ifjúkoráról, milyen családi közegből származott?

Jómagam Keszthelyen, a villanytelepi szolgálati ötszobás, télikertes lakásban születtem 1938-ban. Keresztapám Bartos József, Keszthely főjegyzője volt. Az 1936-ban született bátyám, Perneczky Géza Széchenyi-díjas művészettörténész, aki 54 évig Kölnben élt, gimnáziumi tanárként dolgozott (művészet, rajz), szoros kapcsolatban maradt az ELTE tanszékével és akinek nemrég a Szépművészeti Múzeumban volt grafikai kiállítása. 1942-ben született Gábor öcsém fizikusként dolgozott a KFKI-ban, és sajnos 2007-ben elhunyt.

Nagyapám Pozsony vármegyéből származó kerékgyártó vándorlegényből lett mester Dobozon, a dédapámnál, a falu kerékgyártó mesterénél, majd később megvásárolta a Csorvás határában lévő tanyát és lett az ott lévő csárda tulajdonosa. 14 született gyermekéből 8 élte meg felnőtt korát, akikből hét diplomát szerzett – négy tanár, két műegyetemi mérnök, egy gyermekorvos. Közülük a B tagozatos (villamos-) gépészmérnök volt az édesapám, első generációs értelmiségi, aki 1916-ban Nagyváradon érettségizett, az első világháborús élményei és a műegyetem után 1936-től 1950-ig a keszthelyi villanytelep igazgató főmérnöke volt, a Budapesten érettségizett felesége, azaz édesanyám, Veress Albertina háztartásbeli, majd az OTP adminisztrátora volt. Komoly színházi élet (sőt, amatőr színházi élet is!) volt Keszthelyen a két világháború között. 1946-47-ben Keszthely ügyeletes gyermekszínészeként Frances Hodgson Burnett "A kis lord" című könyvének színpadi átiratának címszerepét (a hétéves little Lord Fauntleroy-t) a Keszthelyi Agrártudományi Egyetem Ifjúsági Amatőr Színjátszó Egyesülete felkérésére (sok - óvodai és elemi iskolai, cserkészmozgalmi- szereplések után) "elvállaltam".

Miként élte meg a II. világháborút?

1944. decemberében sikertelenül Németországba menekültünk, mert Mikulás napján Sopron első bombázásakor a vonatunkat lebombázták, felgyújtották, az amerikai vadászgépek pedig a menekülő civileket zuhanórepüléssel, géppuskatűzzel támadták (bátyámmal a vasúti kocsiból való menekülés közben a földön feküdtünk és körülöttünk porzott a föld a golyózáporban – ez volt a második születésem napja). Újra Keszthelyen, 1945 nagypéntekén, április 4-én a távozó németek a főhadiszállásuknak használt villanytelepi lakásunkat felgyújtották, (ekkor mi már a Keszthely központjában, a Fő utcában egy pinceóvóhelyben voltunk).

Az eredményes próbákat követően azonban a bemutatót, egy-két nappal korábban betiltották. Ezt követően a színtársulat tagjai Kodolányi János Földindulás című, az ormánsági születésszabályozás, az egykézésről szóló drámáját tűzték műsorra, amelyben a Duna beszakadó jegén vízbefúló Kántor Józsika szerepét kaptam meg. Az 1947 májusában kétszer is előadott színmű keszthelyi sikere után Kaposvárra is meghívták, de ekkor érte utol a kis lord sorsa, a kaposváriak lemondása, vagyis a betiltás. Amikor nyomtatásban megjelent az életrajzom, Kodolányi János testvéröccse megköszönte nekem, hogy így megőriztem ennek az emlékét.

Hogyan került a Műegyetemre?

Édesapámat áthelyezték Kaposvárra, mert az Ajka-Keszthely távvezeték elkészülte után 1950-ben leállították a keszthelyi villanytelepet. Így 1956-ban itt, a kaposvári Táncsics Mihály gimnáziumban érettségiztem. Birtokomban a matematikai és fizikai Rákosi Mátyás tanulmányi versenyeken elért országos első tízen belüli helyezésekkel és a Középiskolai Matematika Lapok feladat-megoldásainál egyszer a legjobb vidéki címmel a budapesti Műegyetem Villamosmérnöki Karára felvételiztem. A felvételim olyan jól sikerült, hogy a felvételi bizottság DISZ-képviselője odaszólt nekem, hogy szeptemberben vár a DISZ irodában, mert tervei vannak velem. Ezek után megkaptam az értesítést, hogy „helyhiány miatt” nem vettek fel (nem azt írták, ami az igazi ok volt: mert édesapja a DÉDÁSZ kaposvári főmérnöke, tehát X-es voltam). A Somogy Megyei Tanács oktatási osztályvezetője minisztériumi cirkusza után (az asztalt verte: „tönkre akarjátok tenni a megye közoktatását?”), egy újabb értesítés után - minden további nélkül - a Gépészmérnöki Karon kezdhettem meg a tanulmányaimat, (de már akkor elhatároztam, hogy majd - az édesapám nyomdokaiban – a villamosmérnöki diplomát is meg fogom szerezni). Így történhetett az, hogy 1956 szeptemberében, műegyetemi gépész gólyaként két hétig részt vettem a dunai árvíz Mohács-szigeti újjáépítési munkáiban, majd részt vettem Patyi bácsi (Pattantyús professzor) temetésén, ott értesültem a Műegyetemi Zenekar létéről.

Bátyámnak is akadt gondja az egyetemre jutással. X-esként esélytelennek tűnt, hogy bejusson az ELTÉ-re. Viszont előtte egy évvel hozták létre Miskolcon a zenei felsőfokú intézetet, ahova áthelyezték a kaposvári zeneiskola zongoratanárát, akinek lehetősége nyílt átvinnie Miskolcra néhány növendékét – például Géza bátyámat, így Miskolcon egy évig zenei tanulmányokat folytatott, a következő évre pedig átkérte magát Budapestre, mert a főváros közelebb volt Kaposvárhoz. Néhány évvel később, már okleveles zongora- és szolfézstanárként az ELTE hallgatója lett lehessen magyar-történelem szakon, majd a történelmet átcserélte művészettörténetre. Bátyám édesanyánk egy holland ismerősén keresztül jutott ki Hollandiába, ahol összeszedett mindenféle tudást a művészeti irányzatokról. Hazaérve az Élet és Irodalom képzőművészeti rovatában publikált, a televízióban pedig az ő vezetésével indult egy gyermekeknek szóló sorozat (Rajzolj velünk!). Amikor művészettörténészként az Egyetemi Színpadon adott elő, a csilláron is lógott a hallgatóság. Ezek miatt rossz viszonyba került Aczél elvtárssal. 1970 novemberében Aczél elvtárs körbetelefonálta a munkahelyeket, ahol bátyámat foglalkoztatták, hogy tilos a bátyám a szerződését meghosszabbítani - így 1971-ben munkanélküli lett volna Magyarországon (ami akkor tilos volt). De maradt annyi becsület bennük, hogy kiküldték őt Kölnbe egy konferenciára – tudván, hogy ott kell maradnia.

Nem csak én voltam az egyetlen Perneczky László a Műszaki Egyetemen 1956-ban. Épp mentem beiratkozni a könyvtárba elsőévesként, és amikor kezdtem diktálni az adataimat, az ügyintéző elkerekedett szemekkel kérdezte, hogy miért szeretnék kétszer belépni a könyvtárba? Én erre mondtam, hogy most vagyok itt először. De hiszen itt van a friss könyvtári kartonja, mutatta nekem. Megnéztem, hogy sem a születési dátum nem egyezik, sem az édesanyja neve, így kiderült, hogy létezik egy másik Perneczky László is, aki elsőéves építészmérnök-hallgató.

Macskássy professzor unokaöccse, Macskássy Attila, egykori gimnáziumi osztálytársam pár nappal később jelentkezett nálam. Csodálkozva mesélte, hogy van egy névrokonom az egyik építészkari előadáson, mert a katalógus olvasásakor a nevedre egy vadidegen fiú állt föl. Attila persze megismertetett minket egymással. Ez a másik Perneczky László is ugyanúgy Dunántúlról származott, csak tatabányai volt. Később a Bélyeggyűjtő Szövetség újságjában való publikálva megegyeztünk, hogy én mindig kiírom a dr.-t, ő pedig nem, hiszen nem viselt doktori címet. A névrokonom sajnos már a múlt évben meghalt, de nevét viseli a fia és az unokája. Abból viszont később kisebb problémám adódott, hogy összetévesztettek Perneczky László zöldaktivistával. Mivel a média is beszámolt az adott tüntetésről, ahol nyilatkozott, egyik nap behívatott a KFKI igazgatója, és a szőnyeg szélére állított, hogy milyen alapon vettem magamnak a bátorságot, hogy elfogadhatatlan módon nyilatkoztam Paksról. Mondtam, hogy az egy névrokonom volt, én nem nyilatkoznék ilyet. Hiszen mi rengeteg megbízásos munkát végeztünk a paksi atomerőműnek…

Jelentős szerepe volt Önnek az ötvenhatos forradalomban is.

18 éves, elsőéves hallgatóként jókor voltam jó helyen október 22.-én este. Október 22-én viszonylag hamar szétszéledtünk az oktatás után, de mivel be voltam fizetve a menzára vacsorára is, csak csellengtem az egyetemen. Mivel a központi épület aulájában nagygyűlést hirdettek, ott ragadtam. A szegedi és a kertészeti egyetem küldöttsége is ott volt. Itt született meg az úgynevezett 16 pont, amely később fontos szerepet játszott. Azt javasolták, foglaljunk el egy nyomdát a kinyomtatására, mint 1848-ban. Marián István alezredes, a páncélos tanszék vezetője szót kért, és jelezte, hogy ismeri a kommunista párt belső működését, és nem ajánlja, hogy a tiltakozó diákság elmenjen nyomdát foglalni, mert ott vér fog folyni. Azt mondta, legyünk türelmesek, és a helyi, egyetemi nyomdában meg lehet majd csinálni. A gyűlés éjfél után ért véget.

23-a délelőtt a matematikaelőadás szünetében rájöttem, hogy a többiek nem is feltétlenül tudnak a tegnap esti gyűlésről. Így lerohantam a nyomdába, ahol a Jövő Mérnöke rendkívüli kiadását nagy példányszámban nyomták éppen, sikerült egy példányt szereznem, és kiálltam a pódiumra az Audmaxban a becsöngetés előtt, és a másfél oldalnyi szöveget elkezdtem felolvasni, természetesen a 16 pontot is, benne a 4. pont „A szovjet csapatokat azonnal vonják ki Magyarországról a békekötés előírásainak megfelelően”. Amikor több, mint negyed óra múlva leléptem a pódiumról, nyílt az ajtó, és érkezett vissza Gallay Tibor matematika professzor, a BME-ÉKME közös pártbizottságának elnöke, mintha mi sem történt volna, folytatta az előadását.

23-án három órakor az udvaron gyülekeztünk. Miután Piros elvtárs betiltotta a megmozdulásunkat, helyettese, Fehér elvtárs engedélyezte. Egymásba karolva vonultunk, nehogy kívülről beálljanak a sorokba. Megkoszorúztuk a Bem szobrot, átmentünk a Parlamenthez, ahol Nagy Imrét vártuk, amikor megjött és megjelent a Parlament erkélyén, már sötét volt, ezért asztali lámpával megvilágították az arcát, hogy lássuk, hogy ő áll ott. Amikor „Kedves elvtársak”-kal köszöntött minket, nagy füttyszó fogadta. Viszont, amikor a Rádiónál hallottam a lövéseket, már hazamentem. Én a bátyámmal, aki akkoriban már az ELTÉ-re járt, a Gellért-hegy oldalában találtunk albérletet. Egy volt külügyminiszter, Gyöngyösi János özvegyének a hatalmas előszobájában laktunk, ketten a bátyámmal. Egyik reggel 26-án vagy 27-én felmentem megnézni a Felszabadulási (ma már Szabadság-) szobrot. Meggyőződtem róla, hogy a főalak alatt álló katonaszoborot már ledöntötték, és darabokban hevert a földön. Amikor megtudtam, hogy a főalakkal is ugyanúgy akarnak eljárni, ahogyan a Sztálin-szoborral, azonnal lerohantam a Műegyetemre, és Marián Istvánnak elmondtam, hogy le akarják dönteni a felszabadulási emlékmű főalakját is. Marián tanszékének volt egy dzsipje egy magnetofonnal és egy végtelenített szalaggal és egy hangosbemondóval. Arra rámondott egy szöveget, hogy „az Európát jelképező nőalakot ne bántsák!” Felmentünk a katonai dzsippel, én, egy technikus, és egy másik hallgató, mint később kiderült, Dékány Csabának hívták. A Gellért téren már nagy tömeg várta, hogy ledöntsék a szobrot. Felmentünk a szoborhoz autóval, többször is lejátszottuk a felvételt, és sikerült lebeszélni ezzel az ottaniakat, hogy lemondjanak a szobordöntésről.

November 1-jén én is jelentkeztem, hogy a forradalmi zászlóaljban szolgáljak, mire kijelentették, hogy elsőéveseket nem vesznek föl. Ugyanakkor találok magamnak munkát a nagy tornacsarnokban, a műegyetem aulája alatt, ahol üres dobtárakat lehetett tölteni. Egyszer csak hallom, hogy valaki megáll mögöttem, és kérdezi, „Laci, te mit keresel itt?” Nem volt más, mint Taky Ferenc professzor, a Műegyetem Forradalmi Bizottsága professzor elnöke. A kaposvári származású Taky Feri bácsi figyelemmel kísért, mint Kaposváron született műegyetemi hallgatót, és azt mondta, hogy „azonnal mars haza, meg ne lássalak a Műegyetem területén addig, amíg a tanítás újra meg nem kezdődik”. Így az első alkalommal hazautaztam Kaposvárra egy élelmiszerszállító teherautóval.

Másodév elején, 1957 őszén két esemény is történt: meglepetésre, a csupa ötös vizsgáim nyomán eredménnyel pályáztam meg (az akkor már nem Rákosi, hanem) Népköztársasági Ösztöndíjat, és mint amatőr hegedűst a Műegyetemi Zenekarba belépve azonnal megbíztak a zenekar kottatárosi funkciójával. Egy évvel később pedig demokratikus, titkos választással, mindössze egyetlen szavazattöbbséggel megválasztottak a zenekar ifjúsági titkári posztjára. Ettől kezdve három teljes tanéven át ebben a minőségemben automatikusan a Műegyetem KISZ Kultúrbizottsága tagja is lettem anélkül, hogy KISZ-tag lettem volna. Közben, 1958-ban minden indoklás nélkül megvonták a Népköztársasági Ösztöndíjamat, (a zenekar tanárelnöki posztját korábban betöltő, de az e posztját nem sokkal előbb megszüntetett Reuss Endre professzor, a Gépészmérnöki Kar akkori dékánja, azt tanácsolta nekem, hogy "Laci, ne piszkáld ezt az ügyet"). Ezután a győri ÉDÁSZ-szal kötöttem tanulmányi ösztöndíj-szerződést. Első diplomámat 1961 nyarán szereztem úgy, hogy a gépészkarra soha sem felvételiztem (ugyanekkor a diplomavédésemmel egy időben a DÉDÁSZ-nál édesapámat kényszernyugdíjazták). Az 1963-ban Győrből kezdett levelező tagozatú villamosmérnöki tanulmányomhoz, kedvezményesen, 5 szemesztert beszámítottak a gépészkarról, 3 különbözeti vizsga letételével. Majd Budapestre kerülve esti tagozaton folytatva, befejeztem. Végeredményül máig a Műegyetemtől már öt diplomát kaptam, (ezek a gépészmérnöki – 1961/2011/2021 és a villamosmérnöki – 1967/2017 kitüntetéses diploma/arany diploma/gyémánt diploma).

A Műegyetemi Zenekarral pedig immár sokévtizedes kapcsolatom volt: zenekari tagként, már diplomáim megszerzése után kétszer is voltam Franciaországban is velük. és utoljára akkor játszottam, amikor a Gellért-hegyre 2007-ben a „koncert a város felett”-re kértek kisegíteni a brácsa szólamban.

Milyen állomásai voltak a karrierútjának?

Én, 1961. július 1-től az ösztöndíj szerződésben rögzítetteknek megfelelően Győrben, az ÉDÁSZ központban kezdtem dolgozni, majd egy év múlva a Győr 1. sz. erőmű kalorikus üzemvezetője lettem. Miután másfél év alatt alaposan „megszagoltam” a szenet-salakot, kiveszekedtem magamat a gőzfogyasztóinkkal, műegyetemi professzorom, Lévai András (akinek tanszékén ötödéves koromban demonstrátor is voltam, majd nála diplomáztam a Műegyetem történetében készített második atomreaktoros diplomatervvel), korábbi ígéretéhez híven, 1963. év végén, mint nehézipari miniszterhelyettes, „népgazdasági érdekből” áthelyezett Budapestre a Villamosenergiaipari Kutató Intézetbe (VEIKI). Itt 9 évet dolgoztam, kezdetben erőművi forgó léghevítők digitális modelljének kidolgozásával foglalkoztam, amelyet felhasználtak a fejlesztési feladatokhoz.

Közben kutatásokat vezettem a hazai gőzturbinák rezgéskép-vizsgálata és végül a gőzturbinák automatikus indítása területén. Az utóbbira szolgáló kísérleti TURBOSTART célberendezés kifejlesztését vezettem a Borsodi Hőerőmű 32 MW-os gőzturbinája részére. Ez lett a közben esti tagozaton a villamosmérnöki címem megszerzéséhez a diplomatervem is. A VEIKI-ben a nyomtatott áramkörű villamos vezérlésű TURBOSTART megépítése, helyszíni kipróbálása mellett az Elektronikus Mérőkészülékek Gyárával (EMG) való együttműködés keretében lehetőségem nyílott az első magyar sorozatban gyártott számítógép, az EMG-830-as folyamatirányítási alkalmazásának kidolgozására is, felhasználva a gőzturbina automatikus indítási fejlesztésem eredményeit. Ennek keretében 1967 júniusában elsőként írtam hazánkban assembler számítógépi nyelven folyamatirányítási szubrutinokat, de a diploma tervemből az ezzel kapcsolatos fejezetet a Villamosmérnöki Kar Folyamatirányítási tanszék javaslatára kihagytam. E szubrutinokat a már disszertációnak szánt anyagba visszatéve és a 32 MW-os gőzturbina teljes indítási EMG-830-as programjával kiegészítve, majd a doktori szigorlatokat letéve, a BME Gépészmérnöki Karán a műszaki doktor címemet 1972-ben szereztem meg.

1973 óta a jelenlegi HUN-REN Energiatudományi Kutató Központ Atomenergia Kutató Központ tudományos munkatársaként dolgoztam, 1998-tól pedig nyugdíjas vagyok, noha az AEKI mérnökirodában 14 évet (lassan csökkenő munkaidővel) még rádolgoztam, elsősorban utódlási nehézségek miatt. A nukleáris kutató tevékenységemet Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) által szervezett nemzetközi (ezen belül elsősorban német, belga, finn és szlovák) együttműködés és a Paksi Atomerőmű VVER-440 nyomott vizes típusú reaktoraihoz kapcsolódó feladatok determinálták. Ezek közül kiemelkedett az az igény, hogy az EU-hoz való csatlakozás feltételei között szerepelt az, hogy be kellett bizonyítani, hogy a paksi reaktorok üzembiztonsága nem kisebb, (számszerű meghatározásban kifejezve a zónaolvadás valószínűsége nem nagyobb) mint a nyugati reaktoroké. Ehhez szükség volt a paksi reaktor blokkok összes elképzelhető üzemzavarának hőfizikai digitális szimulációjára, amihez én készítettem el a blokkok digitális adatbázisát és én végeztem el az elemzések mintegy két harmadát a nemzetközileg elfogadott technológiában használt amerikai RELAP5 számítógépi kóddal (amely kód alkalmazásának közelebbi megismeréséhez a NAÜ ösztöndíjával karlsruhei nukleáris kutatóintézetben 1979-80-ban 15 hónapot kaptam) és az általam kifejlesztett 6 hurkos input modellel.

Közben folyamatosan részt vettem az intézetünkben létesített PMK-2 (Paksi Modell Kísérletek az üzemzavarok fizikai vizsgálatához), > berendezésen végzett kísérleti munkában is. Mivel a moszkvai Kurcsatov intézettel együttműködve a VVER-1000 reaktor (a VVER-1200 közvetlen elődje) fejlesztésében is részt vettünk, én a reaktorbiztonsági elemzések területén, a sok 4-5 napos moszkvai kiküldetéssel, (eredménye a KFKI Jánossy-díjam).

Mindeközben a szimfonikus muzsikálást sem hagytam abba: 1987-2014 között, egyetlen magyarként a német atomtechnikusok amatőr zenekara, a Camerata Nucleare brácsás tagja voltam egyetlen magyarként, Budapestről ingázva, 85 koncertet adtunk öt országban, öt zenei albumot is készítettünk. 2004 óta a muzsikálást támogatva az „Alapítvány a Koncertmuzsika Zenekarért” kuratóriumának elnöke vagyok. 2024-ben pedig nekem adományozták az Obersovszky Gyula-díjat, amelynek korábbi birtokosai között ismert személyiségek is feltűnnek, mint Faludy György (2002), Raksányi Gellért (2002), Rost Andrea (2004), Koltay Gábor (2004), Pomogáts Béla (2006), Dévai Nagy Kamilla gitárművész (2020).

Ennek a szép életútnak a záloga csakis egy támogató családi háttér lehetett…

Nagyon hálás vagyok a családomnak, akik mindenben támogattak. Feleségem a nálam két évvel fiatalabb vegyészmérnök, Csabai Andrea volt, akit 1966-ban vettem el. Az ismeretség 1958-tól a BME Műegyetemi Zenekarból eredt, majd évekig a Vas Imre barlang-kutatóház rendszeres vendégei voltunk, a BME Ásványtani tanszéke és Papp Feri bácsi szervezésében. Az ÉDOSZ Liszt Ferenc zenekarban is együtt muzsikáltunk. Andrea 1963-ban diplomázott, a váci FORTE gyárban a színes fotópapír fejlesztéséért, gyártásának bevezetéséért kapott miniszteri elismerést, majd a lányom születése után a budapesti VEGYTEK kereskedelmi cég MEO laborjának dolgozója volt, és 1993-ban néhány hónappal nyugdíjképes kora előtt lett munkanélküli majd nyugdíjas a cég megszűnése miatt. 2012 óta özvegy vagyok. Leányom, vejem Kaposváron élnek, a felsőfokú angol nyelvvizsgával rendelkező, most ősszel már 21 éves levő Marcell unokám jelenleg az Óbudai Egyetem harmadéves informatika szakos hallgatója, és ugyanabban a gimnáziumban érettségizett, mint 64-70 évvel korábban mi, a három Perneczky-fivér.

A BME GPK jó egészséget kíván Perneczky Lászlónak!

                                                                                                                Benesóczky László

Az interjú eredeti verziója a BME GPK Alumni Hírlevelének 2026. októberi számában jelent meg.